Az úgy volt, hogy amikor vége lett a hivatalos megbeszélésnek, akkor visszavánszorogtam a szállodába. Felütöttem a notebook-omat, hogy „na, jó. legyen. essünk neki az otthoni melónak!” Bejött a háló, meg minden, és épp nekiálltam volna, amikor kinyílt az ajtó, és a takarítók közölték velem (portugálul), hogy ők most jönnének. Feltűnt, hogy nem jártak itt előtte, de gondoltam, elfelejtették, és nem estem kétségbe, hogy nincs beágyazva. Úgy döntöttem, hogy OK, elmegyek sétálni egyet.
El is indultam. Mentem, mentem a forgalmas hatalmas úton, amikor megláttam a lilán virágzó fákat, és letértem. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, pedig volt térképem. Úgy tűnt ez jó lesz vissziránynak. Mintha egy park is lett volna, de olyan magánterület, wellness izé szaga volt, ezért inkább lefoglaltam magam a fákkal.
Egyszer csak azt láttam kiírva, hogy „estufa fria”. Arról fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, de gondoltam, megnézem a térképen. Azt láttam, hogy onnan már nincs messze a szálloda, tehát visszasétálhatok. Különben sem hagyott nyugodni ez a privátnak tűnő park, meg mostmár ezt az estufa friát se tudtam, hogy mi az, ezért lesétáltam. Egy tóhoz érkeztem. Libák, kacsák, teknősök… én meg végre leülhettem. A banánfa kezdett gyanús lenni. Mikor már majdnem kipihentem magam arrébb mentem, és lekerített botanikus kertet találtam. Megnéztem a belépő árát, mert ezt ugye nem hagyhattam ki. 1,58 €! Ez annyira kevés, hogy nem sokat vártam tőle. Na, ehhez képest egy mesterséges trópusi kertbe érkeztem. Hatalmasba! Másfél órát bolyongtam benne fel és alá. Szívtam a páradús levegőt. Húúúúúúúú, de jó volt! Csináltam egy rakat képet is, de azt majd később tudom csak feltölteni. Nem voltak nagyon különleges növények, de az összhatás és a méret nagyon lenyűgözött. Lehet, hogy a meglepetés ereje is közrejátszott ebben, de tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, aki Lisszabonba jön, hogy látogassa meg.
Mint utólag utána néztem, az ‘Estufa Fria’ jelentése fűtetlen üvegház.
