Útinapló: Mauritius (2) / Merülések

Merülőhelyeink a három napon a következők voltak:

• Caravelle (1)
• Maxim Rock
• Stella Maru hajóroncs (3)
• Coral Garden
• Emily & Water Lily mesterséges roncs (2)
• Chilly Drop

Minthogy Mauritius ÉNy-i partján, a Balaclava-öbölnél laktunk, ezen a részen is merültünk. A Liquid Dreams Diving egy darab motorcsónakkal rendelkezett, és elsősorban ezen a területen szervezett merüléseket. Az egésznapos merülést csak 7 fő jelentkező esetén indítottak az arra alkalmas bérelt hajóval. Kicsit elkettyentem, hogy nem fedezhetjük fel az egész szigetet, és hogy be kell érnünk napi 2 merüléssel, de beletörődve nekilendültünk. A két merülést kizárólag délelőttre tették, mondván 14h-tól a kezdőket viszik, és a látási viszonyok sem az igaziak már délután.

Itt pedig egy vallomással tartozom. Egyiptomban soha nem mentem helyi bázisra, kizárólag német és magyar búvárvezetőkkel merültem. Mikor megláttam, hogy ezen a bázison egyetlen európai vezető sincs, kicsit kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Én, aki mellesleg nem áll távol szakmájában az esélyegyenlőség kérdéskörétől. Nem akarok általánosítani, de azt hiszem sokan vagyunk úgy, hogy azt gondoljuk mi, európaiak tudunk mindent a legjobban. Vicces. Ezek a fiúk az óceán mellett nőttek fel. Miért tudnánk mi jobban, hogy hogyan kell merülni? Szégyellem magam az öntelt előítéletemért. Szuper csapat volt. Nyugodtak, játékosak, kedvesek, segítőkészek. A hajó kapitánya Burtey (talán jól írom a nevét), aki rögtön a kedvencünk lett, a merülésvezetőnk pedig Steve volt mindhárom nap. Mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom ezt a két embert és a bázist.

2007. január 2. – Caravelle, Maxim Rock

Reggel 7h-kor kelés… aki ismer, az tudja, milyen roppant elszántnak kell ehhez lennem. 9h-kor már a bázison voltunk. Elvégre csak át kellett lépnünk a szomszédba; még jó, hogy nem késtünk. :) Összesen öten merültünk: Ralf, egy kedves, idős német úr; Bubu, egy francia világcsavargó, aki többek között vízalatti videózásból tengetheti életét; Steve, a merülésvezetőnk, Cr@sh és jómagam.

Caravelle

• mélység: 22,7 m
• merülési idő: 43 min

Első para: 1,5 méterről hanyatt vágni magam a vízbe. A hajó szélére felülni volt a legfélelmetesebb, lévén folyton attól rettegtem, hogy bezuttyanok. Burtey kedvesen segédkezett, amely jószokását 3 napig meg is tartotta. Persze ez a félelem csak addig tart, amíg egyszer ki nem próbálod, és meg nem győződsz róla, hogy valóban nem vágod a fejed a hajó oldalába. Az általános első merüléses félelem is előtört természetesen, ami hál’ istennek mindig elmúlik az első merülés alatt.
A merülési hely olyan, mint egy sziklarom. Óriási – valószínűleg szintén vulkáni eredetű – kőzetdarabok hevernek egymás hegyén hátán.Köztük meghúzódva a résekben a halak, a felszínűkön pedig korallok, esetenként asztalkorall.

Beugráskor rögtön megjelennek a kedves, barátkozó denevérhalak (Batfish). Mintegy üdvözlésképp, szinte letámadják a búvárt. Körbe ússzák, de persze csak olyan távolságból, hogy véletlenül se tudják elkapni őket.
Természetesen találkoztunk a kevésbé barátságos tűzhallal (Lionfish) és pár szarvashallal is (Moorish idol – Zanclus Cornutus). Ez utóbbiak nagyon szépek.

Láttunk egy nagyon vicces halat is, aminek a nevét sajnos nem találtam sehol. Vékony fekete-fehér csíkos, és úgy mozog folyamatosan, mintha extasy-t szedett volna. Nem tudom meddig bírja a szíve, de remélem sokáig, mert nagyon fazon.

A hatalmas tömbök között úszkálva egyszercsak feltűnt egy sárga trombitahal (Trumpetfish – Aulostomus chinensis) is, ami veszett mód követett egy másik nagy halat. Elkezdtem óvatosan követni őket, de Bubu beúszott a kamerájával a képbe és a kettős üldözésben már nem vettem részt. Hát, a kép nem sikerült túl jól, viszont Bubu filmjén megvan.

Szerencsére nem maradt ki kiskedvencem sem, a bohóchal, amelyből egy népes, fekete bohóchal családot sikerült felfedezni az egyik anemone védelmében. Az itteni bohóchalak nem olyan merészek, mint a Vörös-tengerben megismertek. Azaz nem csipkednek, nem támadgatnak az ő kedves stílusukban, csak izgágáskodnak.

Láttunk még egy hatalmas remeterákot is, de az erről készült kép szintén nem üti meg a publikálhatóság színvonalát. Helyette inkább mutatok egy asztalkorallt.

Maxim Rock

• mélység: 12 m
• merülési idő: 43 min

A második merülés Maxim Rock nevű merülőhelyen volt. Itt elsőként a fenti rákkal barátkoztam. Később szembeúsztunk egy kisebb csapat ollófakrú őrhallal (Scissortail sergeant – Abudefduf sexfasciatus), a távolban pedig felbukkant egy gömbhal is (Map puffer – Arothron Mappa).

A sziklák üregeiben az elmaradhatatlan, lassan csömört okozó katonahalak (Soldierfish), és egy újabb kis csapat fekete bohóchal színesítette a merülést, azonban ezen a helyen figyelmünket elsősorban a korallok kötötték le.

Az első murénával (sós és borsos, azaz Salt & Pepper Morey) ezen a merülésen találkoztunk.

Végül pedig Cr@sh fotózott egy fekete-fehér halat, amiről már megint nem tudjuk, hogy hogy hívják. Úgy tűnik, ezekkel a fekete-fehérekkel problémáink vannak meghatározásilag. Pedig igen jópofák. Ha valaki tudja a nevüket, kérem ossza meg velem.

Ez volt hát az első merülési nap. A második merülés után már hajóztunk is vissza a bázisra.

2007. január 3. – Stella Maru, Coral Garden

A második merülési nap már para nélkül zajlott, azonban esővel indult. Egy hajóroncs és egy korallkert várt ránk. Ezen a napon már többen voltunk, mert Ralf mellett még két francia fickó is csatlakozott hozzánk. Ez a létszám még simán elviselhető.

Stella Maru

• mélység: 25,3 m
• merülési idő: 46 min

A hajóroncsról azt hallottuk, hogy eredetileg egy japán halászhajó volt. Cr@sh nagyon örült, mint általában minden roncsnak, én pedig csak reménykedtem, hogy találkozunk játékos kis állattal is.

Azért azt meg kell vallani, hogy ez a hajó igen jól nézett ki.

Természetesen az egyes, számomra ismeretlen fajokból álló halrajokon kívül láttunk katonahalakat meghúzódva a hajó réseiben, és tűzhalat. Meglepő, igaz? ;)
Cr@sh azon kívül, hogy folyton szeretett volna beúszni a hajóba, amit Steve nem engedett neki, néha kézbe vette az egyes tartozékokat.

A hajó felszínén helyenként a fenti furcsaságok telepedtek meg.

Találkoztunk még trombitahallal, valami pontyhoz hasonlító hallal és itt is láttunk szarvashalat.

Nos, a nagyon játékos halak elmaradtak, de azért jó kis roncs volt ez.

Coral Garden

• mélység: 17,1 m
• merülési idő: 45 min

Na, ez egy gyönyörű hely! Sajnos itt is elég zavaros a víz, de még így is annyi mindent láttunk, hogy az csak!

Nyerges gömbhalak (Black Saddled Toby – Canthigaster valentini) csípkedték a korallokat, és szabadfordításban nagyszemű császárhalak (Bigeye Emperor – Monotaxis grandoculis) úszkáltak békésen.

A korallkert gyönyörű volt. El tudtam volna itt bóklászgatni több alkalommal is. Hát még ha ismerném a különböző korallokat, rákokat és halakat is!

A fenti két rák egymást követve araszolt kifelé, ahol csak azért vettem észre őket, mert végre ismét bohóchalakat láttam. Igen, igen. Újból a bohóchalak. Ezeknek a neve Mauritiusi bohóchal (Mauritian clownfish).

Sikerült az egyikükről egy remek háttérkép-funkciójú fotót is készíteni, amint az első kirohanása után éppen húzódott vissza az anemone védelmébe.

Ezzel az anemonéval nem tudtam betelni. Gyönyörűen mozgott az áramlásban. Sok apró bohóchal csemete búvóhelyeként szolgált. Köztük pedig feltűnt egy kakukktojás is, avagy egy narancssárga színű kis bohóc.

A korallok között egyéb apróságok is úszkáltak, de ezeket már végképp nem tudom beazonosítani.

És korall, korall, korall mindenütt.

Amint az egyik kertből átúsztunk a másikba, egy pöttyös tengeri kígyóval (Spotted snake eel – Myrichthys maculosus) futottunk össze. Nem tudom mit tettem volna, ha ez a jámbor állat a bokámon tegergett volna, de így két méter távolságból egész nyugodtan fogadtam.

Láttunk még az Indiai-óceánban elterjedt Orangespine surgeonfish (Lat: Naso elegans) névre hallgató halat, valamint egy másik teljesen ismeretlen hatalmasságot.

Csak töredékét tudom feltenni ide a képeknek. Ha visszamegyünk, itt mindenképp szeretnék merülni még egyszer.

A merülés után aztán ismét hazavittek minket, ahol napoztunk, áztunk (merthogy itt a természet esetenként gondoskodik róla, hogy a később érkezőknek is legyen napágyuk), fotóztunk, napoztunk. Több napos próbálkozás után végre sikerült lencsevégre kapnunk az egyik leghangosabb madarat, amit mauritiusi rigónak neveztem el, csak így egyszerűen. Mégha a rigóhoz nincs is köze.

2007. január 4. – Emily & Water Lily, Chilly Drop

Bubu ismét csatlakozott hozzánk. Na, meg még egy páran. Összesen tizenhárman mentünk merülni. Ez már azért tömeg!A készülődés is kicsit tovább tartott, lévén 13 palackot kellett felszerelni. Nagyon színes volt a csapatunk. Voltak kezdők és haladók. Franciák, németek, olaszok, helyiek és magyarok. A sokszínűség nem okozott semmi kalamajkát. Végül, nagy nehezen még a hajóra is felfértünk. Fejenként 2 palackkal! :)

Emily & Water Lily

• mélység: 24,8 m
• merülési idő: 40 min

Itt, mint utóbb megtudtuk két hajót süllyesztettek el kizárólag a búvárok kedvéért. Úgy működik ez, mint a tartás. A fenéken ülő hajó jó búvóhely a halaknak, amiket aztán jöhetnek a búvárok megszemlélni. Na, ez nem nagyon szimpi. Az első hajót dinamittal robbantották fel, de darabokra szakadt, a másodikon már inkább léket vágtak, és várták, míg elsüllyed.

Láttuk persze a szokásos halakat, mint tűzhal, katonahal, stb.

Steve a jacket zsebébe dugott zsömlével merült, amit aztán egy kerékguminál elővett. Emiatt természetesen egy csomó hal vette körül és a rengeteg búvár. Majd kedvesen és barátságosan egy fehér muréna is előbújt a gumiabrocsból.

Muréna barátunkat végül egy nagy fekete dög (tudományos meghatározás :)) ijesztette el. Valószínűleg ő is a zsömlére pályázott, és csak kiváncsiskodott, hogy hol van ez a jó kis ingyen konyha, de végül a havert sikerült elüldöznie, és hoppon maradt, mert kaját sem kapott.

A roncs körül kék csíkos sárga halak hemzsegtek (Bluestriped snapper – Lutjanus casmira). Az egyik halrajba beleúsztam. Ez igen jó érzés.

Egy darabig figyeltem egy fenéklakó halat, amelyik mindig az aljzaton húzódik meg, és elég szürke is ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Azért egy kék tisztogató hal megtalálta őt, és gondosan pucolgatta. Ekkora felbontásban pesze nem látszik, azaz nagyon jó szem kell hozzá, hogy megtaláld.

Bubu közben filmezett. Akárhányszor valaki fejen áll és fotóz, az mindig én vagyok.

Miközben itt nézelődtem Cr@sh elkérte a fényképezőt, mert egy szép anemonét látott, és kiskedvencünk sem volt tőle túl messze. Ezt persze én nem láttam, mert csak a gépet kérte el, pedig ezzel is el tudtam volna tölteni egy kis időt…

Egy másik szép korallt is lekapott.

Miután visszaszereztem a gépet, üldözőbe vettem egy gömbhalat.

Fotós szokásaimat pedig természetesen Bubu örökítette meg.

Chilly Drop

• mélység: 12,1 m
• merülési idő: 41 min

Ez is egy jó kis hely lenne. Különböző járatok, rengeteg korall. Csak a víz volt nagyon zavaros, amin a tömeges merülés még rontott.

Azért a kövek között meghúzódó kőhalat (Stonefish) sikerült lekapni. Ez így fotón is kihívás, hogy megtalálja-e az ember, olyan ügyesen simul a környezetbe. Egy kis muréna fölött is elúsztam, aki ezt egészen zokon vette és félelmetesen „vicsorgott” a kamerába.

A következő látványosság „a tintahal visszavág” címet is viselhetné. Steve-ék egyszercsak felkaptak egy követ, ami alól előjött a kiszemelt áldozat. Ő azonban nem hagyta magát. Lekapta Steve maszkját, aki már végül a másik merülésvezető segítségét kérte, hogy szedje már le róla. Utána a másik srác kezén láttuk a nyomokat. Az állat tapadókorongjaival szinte pecséteket nyomott a fiú karjára.

Hát, most erre a műsorra mit mondjak? Vannak bikaviadalok, ott meghal a bika. Itt meg van tintahal zaklatás, ahol legalább az állat túléli. Egyik sem tetszik.

A zavaros víz miatt a környékről nem tudtunk fotókat készíteni. Na meg a tömeg miatt sem. És ehhez még hozzájött a szokásos hajgumi elvesztésem, aminek következtében a sörényem az áramlásban nem éppen fotós-barát módon viselkedett. Maradtak hát a közeli korall képek. Ezek sem rosszak. Jó lenne ezt a helyet úgy megnézni, hogy nincs még ott plusz 10 ember, és a víz is tisztább. Következzen egy kis képsorozat szöveg helyett (úgysem tudom, mi micsoda a képeken).

Mikor Cr@sh ismét elkérte a kamerát, azt láttam, hogy valami algaszerű dolgot követ az egyik sráccal. Fura volt látni, hogy ilyen izgatottan úsznak utána. Később kiderült, hogy ezek a barna algák szellemhalak (Ghost fish) voltak.

Ez volt hát az utolsó merülés. Visszapréseltük magunkat a hajóra, és indultunk a bázisra.

Visszafelé menet Burtey-től valahogy kiprovokáltam egy rumozást, aminek okán 16h-ra vissza kellett menni a bázisra. Persze a rumot nem szeretem. A cukros kólát sem. Az ilyen invitálásnak azonban még 32°C melegben sem lehet ellent mondani. Készítettünk egy utolsó képet is Steve-vel, Burtey-vel és a szellemhalas guide-dal.

Csak egy órát tudtunk csevegni, mert 17h-kor már át kellett vennünk a bérelt autót, merthogy másnap delfinlesre és a sziget egy részének bebarangolására készültünk. Szomorú búcsút vettünk hát barátainktól, és megígértük, hogy visszamegyünk.

FOLYT.KÖV. A SZIGETEN TÖRTÉNT BARANGOLÁSRÓL