Útinapló: Mauritius (3)

Próbavezetés, túra a szigeten, elutazás – 2007. január 4-6.

Január 4. – próbavezetés

A búvárkodás és a rumozással egybekötött beszélgetés után rohantunk felvenni a Crash & March kisautót. Én már törtem össze autót Londonban, ezért a jobbkormányt átengedtem Cr@sh-nek. Kicsikocsink egy Nissan March volt (európai nevén Nissan Micra), amivel gyakorlásképp még este elfurikáztunk Port Louis-ba, hogy gyakoroljuk a baloldalon történő vezetést.

Ezidáig nem ismertük Port Louis-t, és teljes meglepetést okozott számunkra, hogy sötét, lehúzott redőnyök sorozatát mutató utcákba keveredtünk, mégha a City táblát követtük is. Kiszálltunk az egyik ilyen sikátoros utcában, és nekilendültünk. Nagyon kevés ember volt, az is biztonsági őr – merthogy bankból volt szépszámmal, és minden banknak van biztonsági őre is – őket tehát megkérdeztük, hogy hol találjuk a belvárost.

Na, ez volt a tipikusan ‘ciki’ kérdés. A válasz ugyanis a következő volt: „ez a belváros, Ti most pont a központban vagytok”. Égés. De nem adtam fel, tovább érdeklődtem, hogy esetleg akkor hol találunk olyan helyet, ahol kajálhatnánk valamit. Mire a két helyi úr Pizza Hut felsorolt pár indiai és kínai éttermet, majd egy pizzériát, de felhívták figyelmünket, hogy 17h-kor itt minden bezár, és ilyenkor már nem biztonságos itt flangálni.

Tettünk pár kört gyalogosan, majd végül már feladtuk, és visszapattantunk a kicsikocsiba, hogy visszainduljunk a szállodába, ahol majd megvacsizunk. Ekkor akadtunk bele egy helyi Pizza Hut-ba. Kipróbáltuk. Röviden szólva: nem ajánljuk.

Január 5. – túra a szigeten

Reggel 6h-kor (!) indultunk a szállodából. Kicsikocsi a buszt követte, ami a többi magyar turistát vitte a reggeli delfinles helyére. Nagyon izgultunk. Egyrészt, hogy ne maradjunk le a busztól, másrészt pedig, mert szerettünk volna együtt úszni a delfinekkel.

Most láttuk Port Louis-t napközben is. Hatalmas banképületek magasodtak ki. Hogy miért éri meg ekkora és ennyi bankot építeni ide, arra nem jöttünk rá; de lehet, hogy az idegenforgalom éri meg ennyire.

Útközben nagyon sokat láttunk. Olyan helyeket, ahol nagyon szegényen élnek az emberek. Mégsem láttuk őket boldogtalannak.

A delfinles egy helyi szabadstrandról indult. Egy kis hajó várt ránk. És nekilendültünk a keresésnek. Ha később nem mondták volna mások, hogy láttak itt egy kis csapat delfint előző nap, azt gondoltam volna, hogy az egész egy nagy humbuk. 1,5 órán keresztül csak fel-alá pásztázott a hajó, de semmit nem láttunk.

A hosszú furikázás végülis nem volt baj. Az óceán gyönyörű, a hajót is szeretjük, ugye, így ezt egyfajta különleges ébredésnek fogtam fel. Csak a kávé hiányzott picit. És persze nem bántam volna, ha úszkálhattam volna a delfinekkel, de ezen kár szomorkodni. Majd legközelebb.

Innen délre vettük utunkat. Le Morne-félszigetre igyekeztünk, hogy megnézzük a Brabant-hegyet. Útközben is sok érdekeset láttunk. Mangrove erdőt, szegény putrikat, a hegy aljában pedig butikot és golfpályát. Az ellentétek mindenhol.

A hegy lábánál még naívan azt gondoltuk, hogy vezet valami út fel a hegyre, de megtudtuk, hogy az egész hegy magántulajdonban van. Persze jó pénzért gyalogosan felvezetnek. Hát, kihagytuk. Viszont egy jót fotóztunk a tengerparton.

Innen kicsit visszafordultunk, majd bevetettük magunkat a sziget belseje felé. A következő célállomás a Chamarel vízesés volt. Azt persze még meg kellett találni…

Mauritius nem az útjelzőtáblákról híres. Az út és a kaland azonban egyedülálló volt.

A már-már reménytelennek tűnő autókázás után egyszer csak megérkeztünk a bejárathoz. Itt jegyet válthattunk a Chamarel vízesés és a színes földekhez. Ezt meg is

tettük, és folytattuk az utat. A vízesést a Denis-folyó hozza létre. A Black River hegyekben mintegy 83 m magasból zúdul alá.

Egy parkolóba érkeztünk és onnan egy helyes kis lépcső vezetett felfelé a kilátóhoz.

Miután kigyönyörködtük magunkat folytattuk az utat a Színes-földek (Coloured Earth) felé. A Színes-földek a geológusok vágyainak netovábbja lehet. Ott álltam, és azon morfondíroztam, hogy hová tűnt el az a tudás, amit az egyetemen szereztem. Vulkáni eredetű szigeten álltam, ahol ez a föld különböző színekben pompázott. Vörös, barna, lila, kék, stb. De hogyan keletkezett? És miért pont így alakult ki? Földpát? Mangán? Mik ezek? Szégyellem, de máig sem vagyok vele tisztában. Sejtem, hogy az eső kimosta, a szél kifújta, de hogy mik az egyes színek, azt sajnos nem tudom megmondani. De lélegzetelállítóan gyönyörű. És néha megértés nélkül csak a szépség egyszerű csodálatával kell beérnünk. Mi ezt tettük.

Ugyanitt találtunk pár teknőst is, akik éppen ebédeltek és sziesztáztak egy kis elkerített részben. Nagyon békések voltak. Egyikük egészen laposakat pislogott, amikor a fejét simogattam. Persze ez történhetett a jóllakottsága miatt is.

Nem volt könnyű elszakadni ettől a helytől, de még várt ránk pár célállomás, amit látni akartunk, és ezeket még meg is kellett (volna) találni. Az eredeti terv szerint itt tovább mentünk volna a hegyekben, ám ez csak részben történt így. Úgy elkavarodtunk, hogy a végén már fogalmunk sem volt, hogy hol járunk. Mert ugye, tábla az nem volt, és itt már az út hegyeken át, cukornádföldeken és banánültetvényeken keresztül vezetett. Hogy hova? Hát, ez akkor derült ki, amikor egyszer a tengerpart felé jelezte a tábla az utat. Akkor már fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk, ezért inkább a biztosat választottuk a bizonytalan helyett. Ez az eltévedés is megérte. Megint olyan életképeket láttunk, amilyeneket a turisták általában nem valószínű.

Mikor végre be tudtuk azonosítani a helyzetünket, úgy döntöttünk, hogy a Rochester vízesés a legkézenfekvőbb, mint következő célállomás. Na, ezt sem volt egyszerű megtalálni. Mikor egy földúton haladtunk, egy kocsit láttunk az út mentén. Meg is döbbentünk, hogy mit keres ott, de később rájöttünk, hogy a lenyúlható túristákról adta le a drótot. Az önkéntes, erőszakos idegenvezetés ugyanis tilos a szigeten. Tehát lebukhatnak, ha szervezett úton érkeznek idegenvezetővel a látogatók. Hát, nekünk örültek, és jól is jártak. A Rochester vízesés gyönyörű bazalt(?)-orgonák mentén zúdul alá. Az vulkáni eredetű vízesés tetejéről – utólag jópénzért – a helyiek ugrálnak alá a vízbe egy-egy fotó kedvéért. Van itt mangófa is, és meg-nem-mondom-milyen madár lakótelep. Szövőmadárféle lehet, de előre is elnézést kérek minden ornitológus olvasótól, ha tévedek.

A túra végén megkínáltak minket egy kis kókuszlével is, és hozták a gyerekeket, hogy nézzük meg, milyen szépek. Tényleg azok voltak. Innen azonban indultunk ismét tovább. És ha már a tengerparttól nem messze voltunk, elhatároztuk, hogy megnézzük a sziget legdélibb csücskét is, amit úgyhívnak, hogy Le Gris Gris. Ide Souillac nevű halászfalun keresztül vezet az út. Itt található a Telfair Garden, ami közvetlenül az óceán melletti kert, amely még őrzi az őshonos fákat és növényeket. Ez látogatásunkkor a helybéliek közkedvelt pihenőhelyének bizonyult; és bár itt a legvadabb az óceán, stratndként és hullamlovasok helyeként is szolgál.

Hát, ez is egy fantasztikus hely volt. A kicsikocsit azonban 17h-ra vissza kellett vinni a szállodához. Még útba akartunk ejteni pár várost, de az útjelzőtáblák hiánya meggátolt minket ebben. A legnagyobb meglepetésünkre azonban az egyik kóborlásunkkor bekeveredtünk egy Cyber city nevű helyre. Úgy tűnik, épül a helyi Szilícium-völgy. Még beestünk fél órára Port Louisba, majd pár perc késéssel teletankolva a kicsikocsit visszaértünk a szállodába.

Este kezdődött a csomagolás és a búcsú. Ha egy jótanácsot adhatok: egy ilyen helyre nem szabad csak egy hétre menni. Mire kiismeri magát az ember, kezd beleízlelni az ottani kultúrába és életbe, már el is kell hagynia.