A kicsit hosszabb hallgatás oka, hogy március 7 és 11 között volt szerencsém Norvégiában tapasztalatokat gyűjteni. (Na, azóta meg a nyakamba szakadt néhány dolog itthon.) Házigazdánk a Telenor volt, Lillehammerben. Itt az iparági tapasztalatokat hanyagolnám, csak egy kis élményt osztok meg. Tehát a történet hulladékokról, hóról, norvégokról, bálnákról és még amik az eszembe jutnak:
Norvégia nem tagja az EU-nak. 5 millió körüli lakossága van. Osloban, a fővárosban kb. 500 ezer ember él. Lillehammerben, ahova készültem, 20 ezren élnek. Gazdag ország, magas életszinvonallal. Ami hirtelen az eszembe jut róla (a hidegen kívül) az olaj, a bálnavadászat, a távközlés (Telenor, a hazai Pannon tulajdonosa) és a téli olimpia.
A repülő leszállása után potom 1,5 órát kellett várni a csomagokra. Ezután még hátra volt egy 2 órás vonatút. A jegyvásárlás után, amint rágyújtottunk, megszólalt a sziréna: tűzriadó, a repteret evakuálták. A hőmérséklet az itthoni 16 °C után ott kb. -2°C volt.
Vonat: az ugyebár természetes, hogy nincs összedzsuvázva, hogy szemetes zacsik lógnak az üléseken, hogy a kalauz saját kis Pocket PC-jével készíti elő a jegyet, és akár kártyával is fizethetünk…
Kb. 20h körül érkeztünk meg Lillehammerbe. Norvégiában jellemző, hogy környezetvédelmi okokból nem sózzák az utakat, hanem kődarálékkal szórják be. Praktikus tanács: ne vigyél olyan kerekes bőröndöt magaddal, aminek nem teli kerekei vannak, mert beleszorulhatnak ezek a kis kavicsok. Az úton ezekkel a kavicsokkal behintett jéggé fagyott bordákon közlekednek az autók. Kedves pesti autóstársaim már tömegkatasztrófát okoztak volna… Ugyanezen utakon akár kerékpároznak is.
Norvégiában mindenki mindenhol telefonál. A szélessáv, mobil (3G), stb. nem kuriózum; mindenki számára mindenhol elérhető. A nem túl magas színvonalú szállodában is ingyenesen használható 10MB/s-os kapcsolatunk volt.
Csütörtökön az értekezletet megszakítottuk egy kis kuriózummal, amit házigazdánk szervezett. Ellátogattunk a közeli Glor nevű hulladékfeldolgozóba. 1993-ban ebben a cégben még 2-en dolgoztak. Manapság pedig már több mint huszan. 1993-ban kitalálták, hogy a következő évben Lillehammerben megrendezésre kerülő téli olimpiát egy kis környezetvédelemmel színesítik, és ennek szellemében megkezdték a szelektív hulladékgyűjtést és újrahasznosítást elsőként Lillehammerben és még két közeli településen. A lakosság, az elbeszélések szerint nem volt elragadtatva. 3 kukát kapott minden háztartás: egyet a papírnak, egyet az organikus hulladéknak (pl. ételmaradékok) és egyet a többinek. A váltás hosszú és feszültséggel teli volt. A lakosok többsége utálta a céget, az elbeszélések szerint voltak, akik a kukákat a gyűjtő autó után hajigálták. Mára minden esetre kinőtte magát a rendszer.
A papírhulladékokat ezen a telephelyen szelektálják és bálázzák, előkészítve ezzel az újrahasznosításra. A cégektől begyűjtötteket külön aprítják – ahogy ez ismereteim szerint itthon is működik – hogy a hivatalos iratok nehogy rossz kezekbe kerüljenek. A papírhulladékokat még utólag újra szelektálják, 
mert így is akad köztük nem-papír eredetű.
Az ételmaradékokból származó organikus hulladékokat egy gyorsított folyamattal komposztálják, illetve energiát termelnek belőle. A normális működéskor napi 10-20.000 kW/h teljesítményű energiát termelnek, amiből a saját energiaigényüket is kielégítik, valamint az elektromos energia hálózatra is szállítanak. A komposztálásból származó humuszt összecsomagolják és értékesítik. Természetesen ezen a helyen erőteljes bűz terjeng, amit az érzékeny orrúak számára kicsit nehéz elviselni.
A hulladékfeldolgozó telephelyen különböző egyéb hulladékokat is szelektálnak. Így találkoztunk az elektromos és elektronikai hulladékok különböző fajtáival is.
Évente egyszer kampányt tartanak a lomtalanításra. Ekkor bárki ide hozhatja a lomtalanításkor kidobásra szánt cikkeit, és ingyen itt hagyhatja. Természetesen csak 
akkor, ha szelektíven helyezi el. A megunt, de még használható eszközöknek külön kis boltot tartanak fent. Tehát az újrahasználat az első, és csak ezután jön a reciklikálás. A szelektív gyűjők mindegyikéhez egy kocsibeálló tartozik, amihez a lakosok farral beállva akár az utánfutóról is egyszerűen bedobálhatják a hulladékot.
Este Lillehammer tetején volt a vacsora. Az 1994-es téli olimpiára itt az egyetlen eredeti kisház mellé még építettek pár hasonló típusút, amelyek manapság étteremként és szálláshelyként működnek.
A vacsorában, örömmel mondhatom, hogy bálnahús nem volt. Lazac már annál inkább. Készülve a ‘Holnapután’ esti Greenpeace-es vendégeire megkérdeztem norvég kollégámat, hogy mennyire szoktak bálnahúst enni. Japán után ugyanis a második legnagyobb bálnavadász ország Norvégia. Az ő elmondása és a boltokban gyűjtött tapasztalatok szerint azonban nem sokan fogyasztják őket. Sehol nem látni ilyen konzervet, sehol nincs az étlapon. Értetlenséggel állunk tehát a tény előtt, hogy miért is éri meg a bálnák vadászata.
Péntek este nem utaztunk vissza, hanem kihasználtuk a lehetőséget, és volt szerencsénk egy motoros hószános, majd szánkózós mulatságban részt venni. Ennek első része természetesen nem annyira fenntartható, mint amennyire szórakoztató. A szánkós rész pedig igencsak kemény sportág 8 km-en keresztül. Sikerült is begyűjteni néhány kék-zöld foltot.
Szombaton még adtunk a kultúrának és meglátogattuk Lillehammer skanzemszerű szabadtéri múzeumát, Maihaugent. Itt megtalálhatóak házak a XVII. századtól egészen a 2001-ben megálmodott jövőházig. Ez utóbbi ma már kicsit idejét múlt koncepció, de még mindig nem mondható megvalósultnak.
Maihaugen házaiba nyáron beköltöznek, és úgy élnek, mint az adott században éltek emberek, bemutatva az adott korok életvitelét. Ekkor még érdekesebb lehet az egész, főleg ha az idő is kellemesebb, mint most volt.
Délután búcsút vettünk Lillehamertől, elvonatoztunk Osloba, ahonnan hajnalban kalandosan ugyan, de visszaindultunk kishazánkba. Jól esett havat látni, ismét beleízlelni más kultúrába, de az itthoni napsütéses tavasz igencsak szívet melengető volt. :)
