A National Geographic májusi számában egy képekkel színesített cikk olvasható „Nyomorultak labirintusa” címmel.
Száz meg száz hektárnyi sikátor, földrajzi és vallási emberkohó az egykori Bombay szívében. Az egymillió nincstelen lakta Dharáví felébresztette az ingatlanspekulánsok vállalkozókedvét, csakhogy a helyiek nem örülnek a beruházók nagyratörő terveinek.
India minden városa zajos, azonban az egykor Bombay néven ismert Mumbaí fülsiketítő lármájával, szüntelen forgalmával, autóinak örökös tülkölésével egyik sem vetekedhet. Dharávíban viszont nem okoz gondot a hangzavar. Ha leszáll az éj Mumbaí egymillió lelkes nyüzsgő nyomornegyedében, olyan csönd borul a szűk sikátorok útvesztőjére, akárha egy erdei tisztáson volnánk: itt ugyanis még egy putt-putt motoros riksa is bajosan férne el a házak között.
Mihelyt az ember hozzászokik, hogy tizenöt hálótárssal és temérdek egérrel osztozik alig harminc négyzetméteren, különös nyugalom szállja meg. Végre szabadjára engedheti a gondolatait…
Dharávít általában Ázsia, sőt, olykor túlozva a világ legnagyobb nyomornegyedeként emlegetik. Igaztalanul. A mexikóvárosi Neza-Chalco-Itza barriót négyszer többen lakják. A pakisztáni Karácsíban található Orengít 1,2 millióan. Még a 12 milliósra duzzadt Mumbaíban is – ahol a lakosság mintegy fele „átmeneti” hajlékokban él – akad Dharávíhoz hasonló méretű és mocskosságú városrész.
Dharáví mégis egyedülálló a nyomortelepek között. Ez a Mumbaí kellős közepén fekvő negyed a szubkontinens afféle Harlemje: itt 220 hektáron India teljes földrajzi, lelki, vallási sokszínűsége megtalálható. Központi elhelyezkedése ezrével vonzotta ide a nincsteleneket. Mumbaí maga pedig India reményeit testesíti meg a Kínával folytatott gazdasági versengésben. Mi több, Dharáví nemcsak a robbanásszerűen növekvő indiai városok, hanem a világ urbanizációjának jövőjébe is bepillantást enged – egy olyan bolygón, ahol hovatovább városi lakos lesz az emberiség fele.
Némelyik család már három vagy több nemzedék óta él itt. Kérdezzék csak őket Dharáví kialakulásáról. Azt fogják felelni: „Mi magunk építettük!” És ez nem is áll messze a valóságtól. Mumbaí e része a 19. század végéig kóli halászok lakta, vadul burjánzó mangrovemocsár volt. Miután a parti sáv feltöltődött kókuszlevelekkel, döglött halakkal és emberi hulladékkal, a halászterületeiket vesztett kólik áttértek a szeszcsempészetre – s a terep ezzel fölszabadult mások számára. A gudzsaráti kumbhárok fazekaskolóniát alapítottak, a délről jött tamilok cserzőműhelyeket nyitottak, az Uttar Pradésből érkezettek ezrei pedig a felvirágzó textiliparban helyezkedtek el. Így alakult ki végül India alighanem legváltozatosabb városának legtarkább negyede.
Időzzön el egy darabig a Rádzséndra Praszád Csál egy méter széles sikátorában, s megismeri a napi ritmust. A reggeli ima hangját csapvíz csobogása követi. Dharávíban az utóbbi időkig nem sokan rendelkeztek folyó vízzel. A helyieknek, köztük Mírá Szingh asszonynak, aki 35 éve lakik az utcácskában, mindennap jó másfél kilométert kellett gyalogolniuk, hogy a főzéshez, tisztálkodáshoz vizet vehessenek. Szó szerint, mert a távoli csapnál fizetni kellett a helyi nehézfiúknak. Az illegális teleplakók nem jutnak közműellátáshoz, s ezzel gyakran a vízzel és villanyárammal üzérkedő „közműmaffia” kiszolgáltatottjaivá válnak. Bár e tekintetben a Rádzséndra Praszád Csál lakói szerencsések: mára ilyen-olyan barkácsmegoldásokkal az utca majdnem minden háztartásába bevezették a vizet. S minden áldott nap az utcát is fellocsolják, miközben hajlékuk ajtajában fogat mosnak…
A teljes cikk a National Geographic magazin májusi számában olvasható, de nézd meg a képeket is a weboldalon. Érdemes. A cikket írta: Mark Jacobson, a fényképeket készítette: Jonas Bendicksen.
(Forrás: National Geographic Magyarország)
