Pesterzsébet, Aranycsillag – avagy meddig tűr az állampolgár?

Na, hát akkor elérkezett a pillanat, amikor elposszant az én agyam is. Legyen itt szó arról, hogy hogyan vesszük egymás igényét figyelembe, kinek mi a felelőssége, hogyan hagyjuk egymást élni, és ugyan a szabad állampolgárság és demokrácia hol is kezdődik.

Pesterzsébet Budapest XX. kerülete. Igen, Budapesthez tartozik. Nem külterület. Hasonlóságot felfedezni Budapesttel, a fővárossal semmilyen tekintetben nem lehet. És ez a tendencia egyre rosszabb. Tudom, mert itt nőttem fel. Tehát születésemtől, illetve tudatos voltomtól fogva tapasztalom az itteni visszafejlődést.

Amikor hullani kezdett a hajam, az az újonnan építendő lakás vásárlása volt. Pesterzsébet szívében, egy behemót parkoló helyén társasház építésébe fogtak az állampolgárok szorgosan összegyűjtött kis pénzükből. Lakásépítés Magyarországon? Horror! Az hogy falakat kellett bontatni, és bizonygatni a tervrajzon, hogy minek hol a helye, kikövetelni az ajtót, ami lemaradt, stb egy laza délutáni teázás volt ahhoz képest, ami később jött. A kft. egyik tulajdonosa lelövődött. Monddmár, van másik! Az építésvezető egyszercsak felakasztódott. Őt is pótolták. Na, a garanciális hibákat azóta se javította ki a kutya se. És természetesen a kft. is becsődölt.
A non plus ultra ezután következett…
Ezen kedves lakók, akik sok pénzüket ölték ebbe a társasházba, építtettek szökőkutat, csináltak parkot fákkal, stb. Kezdett az anno beton parkolóból egy élhető, kellemes környezet kialakulni. Ezen a tanács (nem véletlen a megnevezés) olyannyira felbuzdúlt, hogy EU-s pénzből harangok sorát lógatta fel a szomszédos városháza falára, kivágott néhány hatalmas hangfalat, és valakivel felvetette szintiről lejátszva kedvenc kis dallamait. Ezt azóta óránként élvezhetjük. A kérdés, ami felmerül bennem, hogy ha ez az EU állampolgárainak pénzéből került elherdálásra, akkor tényleg ez volt a legfontosabb dolog? Hát még, ha csak a kerületéből! Ennél fontosabb már semmi sem lehetett volna? A kerület fórumán anno pár lakóval próbáltuk megértetni, hogy ez nem jó nekünk, és hogy nem ezért költöztünk ide. Azt is felvetettük, hogy a demokráciában, akiket ez elsősorban érint (pl. lakók, akikre ráirányították a hangfalakat), azokat illene megkérdezni. Meg azt is, hogy ez giccs, és emiatt korán kelni sem áll szándékunkban. Nagy kegyesen hétvégén 8h-ról 9h-ra tették az üvöltő szintijátékot. Piszok mód meghatódtam. Választ arra azóta sem kaptunk, hogy mi a demokratikus módja annak, hogy ezt beszüntessék. Sőt, azóta már a fórumból is törlődtünk, ami persze lehet, hogy az évek múlásának is köszönhető.
Tévedés ne essék. Az itteni, alkalmanként megrendezésre kerülő ünnepségek ellen senkinek nem volt kifogása, senkit nem lepett meg, de hogy 15h-kor miért kell himnuszt hallgatni teljes hangerővel szintiről, azt nem feltétlenül érti mindenki; ahogy azt sem, hogy miért kell hétvégén 9h-kor felkelni. És azt sem, hogy miért kell ezeket a borzalmakat reggeltől estig óránként élvezni még hétvégén is.
„Élni és élni hagyni.”
Miután a „belváros” ilyen szépen kikupálódott, beindult a kirakodóvásár is. Hát, igen. Fogyasztói társadalomban élünk, kell a kolbász, forralt bor, csecsebecse karácsony előtt több mint egy hónappal már. Hogy az árusok pedig ne nagyon fázzanak, kis faházakat építenek nekik. Az építés pedig zajjal jár. Egy hete reggel 7h-tól kalapálnak serényen.
Főváros? Európa? Demokrácia? Tisztelet? A helyi önkormányzat szerepe és felelőssége?
Nagyon különböző képzettársításunk lehet ezekről.

Ami ma végképp betette a kaput, az az Aranycsillag nevű helyi szolgáltatóegység. Az én 92 éves nagyimnak névnapi ebédet szervezett a család. Hogy ne kelljen sokat sétálni a házuktól, a központban lévő vendéglátóegységet keresték fel. A telefonos foglaláskor minden ígéret megvolt: 9 fő részére is fél órán belül kihozzák a rendelést, minden friss és jó, stb, stb. Hát hiszen a helyi tanács igen kedves munkatársai is itt szoktak ebédelni. (Azt nem feltétlenül értem, hogy miből telik nekik erre, de ez nem is az én dolgom.) 12:30-kor meg is érkezett a szent család. Hopp, egy fő nem fér el az asztalnál. Sebaj! Nagyi pótasztalnál ül, hogy elfoglalhassa az asztalfőt, mint ünnepelt. Az egész hely már a 80-as években is túl szocreál volt ablakon betekintve, és ezen azóta se tudtak sokat segíteni. Étlap kevés, de legalább kicsúsznak a lapok a tartóból. Egyes oldalak nem is voltak meg mindenkinek, de ezt még megoldottuk. Hát, akkor mi lenne az ital? Hát, ha lenne itallap… Ja, persze. Jött az is. Limonádé itallapról – az nincs. Borok – az nem az van. Fárasztó félórás mi van, mi nincs után csak megegyeztünk. A citromos jeges teám valami iszonyú szötyme volt, de már nem is szóltam. Volt itt még elég gond.
92 évesen az ember már nem úgy eszik, ahogy éppen koppan ellentétben például velem, akinek tök mindegy, hogy mit és mikor. Elkezdtük gyorsan a rendelést, ami kb. 40 percet vett igénybe, mert mindenről az derült ki, hogy az pont nincs. Hogy miért nem lehetett előre közölni, hogy mi nincs? Ezt az elején mi is kértük, de új volt a szakács, aki nem tudni miért, csak utólag tudta megadni a választ. Szegény nagyi a 4. kiválasztottjára kapott áment. 14:30-kor már meg is érkezett a leves! 2 óra kellett hozzá. Akkorra már kiugorttunk pogácsáért, és ha nagyi nincs velünk, már régen csak a hűlt helyünk lett volna ott; ha pedig nem ünneplésről lett volna szó, akkor ezt botrány is kísérte volna. Apám megkísérelt panaszkönyvet kérni: hangulatvédelem okán bement a konyhába, ahol éppen kézzel tolta fel egy fickó a fatálra a kaját; ami leesett, azt pedig hamm, bekapta. Ez a szomszéd asztal rendelése volt. A panaszkönyvet éppen nem találták. Az üzletvezetőt sem. Na, és akkor a rendelés: a szomszéd asztalnál sem azt kapták – szintén 2 óra várakozás után – amit kértek. A mi asztalunknál nagyi és a bátyám a gyöngyhagyma és burgonya helyett zöld salátát kapott. A keresztlányom krumplipüré címszó alatt kőkemény, hideg, összeszáradt masszát. A sógornőm és édesanyám vöröskáposzta helyett kockacukornál nagyobb cukordarabokkal tűzdelt fehérkáposztát. Soroljam még? A Jameson, amit idővel kénytelen voltam kikérni, sose látta Írországot, és nevét igencsak meghazudtoló íze volt. 15h-kor előkerült egy hölgy, aki állítólag az üzletvezető volt. Próbált mentegetőzni az előző esti rendezvénnyel (legalább tudtuk, hogy miért száradt meg a pürének hívott massza), de ez nálunk nem vált be. A szolgáltató zárjon be, ha nem bírja a megfelelő színvonalú szolgáltatást biztosítani, ahelyett, hogy ráfogja az előző napi terheltségre. Próbálkoztak pezsgőküldéssel, de abból már nagy baj lett volna, ha az is a fejünkbe száll azon adrenalinszinten, ami mindannyiunknál jelentkezett.
A fizetés állítólag elmaradt ugyan (amit bátyám közölt, miután meglátogatta a konyhát és benne az üzletvezetőt), és ez, azt gondolom, hogy még fair is, de ettől még egy 92 éves ember megünneplése keserűvé és idegszaggatóvá vált, és ezt se pénz, se pedig pezsgő nem tudja kompenzálni.

Hogy ezek a fenti történetek hol vannak Európától? Mint Makó Jeruzsálemtől.
Hogy mennyire fenntarthatóak? 0 = zéró.
Ha erre tartunk, akkor nagyon rossz felé tartunk. Persze mindenki elhagyhat egy kerületet, várost, országot. De mi lesz a vége? Kinek és mit fog szolgáltatni az önkormányzat? Kinek árulnak majd az árusok? Kit lát majd vendégül a vendéglős? És miből leszen akkor majd bevétel? És GDP?