Van az úgy, hogy az ember éveken át dolgozik egy projekten. Sok éjszakát és energiát beleöl, és a végén kijön belőle pár olyan információ, ami eddig az első, és amit már fel lehet használni egyfajta jövőtervezéshez. Ha ez a projekt európai, akkor a távolság, a felelősség, meg ilyenek még nehezítik is a munkát. Hát még a nyelvi akadályok, amiben egy nagyon kedves angol angol barát és kolléga tud segíteni, aki a végén már érti is, hogy az ember mit is akar valójában írni. Megszületik hát egy projekttanulmány.
Aztán azt gondoljuk, hogy legyen itt egy másik szereplő, akire általában odafigyelnek a szakmában, és ha már ő is ezt mondja, akkor az jó, mert most megmutathatjuk neki azt is, hogy mit jelent ez számokban. És felcsillan a remény, hogy történik valami. Az Európai Bizottság szakértői segítsége nélkül, de nagy elvi támogatásukkal, megírjuk az irányt mutató roadmapet. Még Margot Wallström is örül neki, és némi segítséggel hozzáteszi előszavát. Na, ja. Eddig szép. De mostmár megvan, hogy mit kellene tenni… azaz tenni kellene valamit. Jönnek hát a workshopok és konferenciák. Beszéljük meg! Mondd el! Újra és újra. És persze, hát mert kértük, szerveznek majd nekünk egy találkát az érintett EU-s vezetőkkel, ahol majd már konkrét cselekvési programot is csinálunk határidőkkel és felelőssökkel. Majd eltelik egy év. Majd még egy. Majd az illetők megsértődnek.
Hát, akkor most elmegyek a European Business Summit-ra, ami a gazdaság zöldítéséről fog szólni; ezen belül a klímaváltozásról, az energiáról és az innovációról. Sok nagy cég nagy embere, sok vezető az EU-ból, és mert a szerzőtársamat meghívták, hogy legyen ott az egyik workshopon, és ő vihet magával még egy embert, még én is beférek innen Közép-Európából.
De miért van az az érzésem, hogy ez megint csak egy talk show lesz?
