Az idei Karácsonyi bejegyzést egy kis tanmeseszerű dologgal kötöm össze, Nagypapám születésnapja alkalmából.
1909. december 21-én született életem egyik legmeghatározóbb embere, a nagyapám. Ma lenne 105 éves.
Tudom, valakinek, aki már nem él, nem szokás boldog születésnapot kívánni, de a sok fontos és kevésbé fontos megosztás és okosság között azt gondolom, hogy ő is megérdemel egy kis helyet az interneten. Hiszen annyira rohanunk nap mint nap, annyi impulzus ér minket, hogy sokszor elfelejtjük, kiknek köszönhetjük, hogy azzá váltunk, akivé.
Bevallom, egy ideje egyre kevésbé szeretem a Karácsonyt. Mióta pedig ő elment, azóta végképp nem sorolom a kedvenc napjaim közé. Mert hiányzik. Mert fáj. És ezen a napon mindig felsajog, hogy mennyire. De most nem a negatív dolgokról akarok írni.
Mi, akik iskolába jártunk, és a szüleink eltartottak, nyafogunk, hogy esik az eső, hogy fúj a szél, hogy nincs elég pénzünk… Nagyapa 6 éves korától eltartotta a családját, mert édesapja elesett az I. világháborúban. Lehet, hogy ő is nyafogott, hogy Széchenyi Zsigmond lovait kellett pucolnia akár sütött, akár esett, akár fújt, de ha így is volt, nem sok értelme volt, mert a nyafogástól nem lakott jól a család. Azt is mesélte, hogy egyszer embermagasságú hó esett, és járatot kellett ásniuk, hogy a kertből kijussanak az útra.
Majd felköltözött Budapestre. Nem végzett egyetemet. Szerintem középiskolát se. Csak dolgozott. És mégis az egyik legbölcsebb ember volt, akit valaha ismertem. Az ő bölcsessége élettapasztalataiból és szeretetből táplálkozott. Idegesítően türelmes és naiv tudott lenni, miközben pedig szerintem átlátott a szitán. Annyira szeretném ezt a türelmet vagy inkább nyugalmat a magaménak tudni!
Nem tudom felsorolni, mi mindent kaptam és tanultam tőle, de párat megosztok.
Reggelente mindig kaptam mézet. Az első teáskanálra azt mondta „kis mennyiségben gyógyszer”, a másodikra pedig, hogy „nagy mennyiségben orvosság”. Aztán pedig népdalokat és nótákat énekeltünk, mielőtt végképp kimásztunk volna az ágyból.
Megtanított együtt élni a kutyánkkal, Pamaccsal, akivel sokszor közösen ettünk, egy tálról – természetesen adott szabályok szerint elosztva a katonákat.
Akkoriban nem sok TV csatorna volt, de ha valamelyiken az egy vagy kettő közül természetfilm ment, akkor azt nézte, néztük.
Együtt gombásztunk. Rengeteg gombát ismertem meg akkor tőle, ami növénytan vizsgán is nagy segítség volt, amikor ez volt az egyik tétel, amit húztam, és ami természetesen kimaradt a felkészülési sorból.
Fára másztunk, hógolyóztunk, szánkóztunk, és még azt is hagyta, hogy lovat szelídítsek.
Ha végiggondolom mindazt, amit eddig leírtam, egy dolog biztos nem játszott különleges szerepet az életünkben: a pénz. Persze ahhoz, hogy a 850-essel eljussunk a Balatonra, azt is meg kellett tankolni valamiből, de abban is az volt a lényeg, hogy végigénekeljük az utat, ami elég hosszú volt, lévén 80 km/h-s sebességgel hasítottunk, és ha megérkeztünk újabb közös kalandokat éljünk meg.
Rettenetesen hiányzik, de nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy Ő volt nekem.
Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen, akitől ilyen őszinte és bölcs szeretetet kap, hogy mindenki találjon olyan embereket az életében, akikkel a tényleges értékeket tudja megosztani, amit viszont nem lehet megvásárolni.
Akkor talán ez a föld is élhetőbbé válik.
BOLDOG KARÁCSONYT!
