Korábban beszámoltunk róla , hogy ez az év a klímavédelem szempontjából egy kitüntetett év, hiszen ebben az évben kell a Párizsi Megállapodás aláíróinak a vállalásaikat felülvizsgálva olyan újabb vállalásokat tenni, amellyel a 0-1,5°C-os tartományban lehetne tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését.
Ez az év azonban az átlagember szempontjából nem ezért „különleges”. Az új koronavírus (COVID-19) okozta világjárvány gyökerestül felforgatta a világot, és megmutatta, hogy mennyire sérülékeny a gazdaság és a társadalom. A COVID-19 következtében számos országot „zártak be”, hogy a vírus terjedését és vele a halálos áldozatok számát mérsékelni tudják. Sok vállalkozás felfüggesztette a munkát világszerte, az emberek kevesebbet utaztak, kevesebbet költöttek és otthonról dolgoztak. Sokan elvesztették munkájukat, különösen olyan országokban volt ez jelentős mértékű, ahol gyengébb munkajoggal rendelkeznek a munkavállalók – meglepő módon ide sorolható az USA és az Egyesült Királyság is.
Mi köze ennek a környezet-, illetve klímavédelemhez?
A gazdasági visszaesés természetesen az üvegházhatású gázok kibocsátásában is megmutatkozott – a gazdasági aktivitással együtt csökkent. Ez arra ösztönözte a kampánycsoportokat, hogy hívják fel a politikusok és a kormányok figyelmét a „zöld helyreállítás” megteremtésére, amelyben az átfogó cél a gazdaság, az éghajlat és a környezet károsodásának egyidejű helyreállítása.
Úgy tűnik, hogy a kapott „házi feladattal” mindenki foglalkozik, de megoldani azért nem annyira egyszerű. Nézzük, hogyan reagálnak rá a legnagyobb kibocsátó országok, régiók!
A BRICS-országok – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – környezetvédelmi miniszterei július végén – oroszországi elnökség alatt – egy videokonferencián vettek részt. Megállapították, hogy a COVID-19 hatása komoly kihívást jelent a fenntartható fejlődésre és a fenntartható fejlődésre vonatkozó 2030-as menetrend (SDG) törekvéseinek elérésében. A BRICS országok felszólították a világ többi országát is a környezet javítására és a körforgásos gazdaság előmozdítására, mely utóbbi szerintük a nemzeti tervekbe kellene, hogy beépüljön, mint a helyreállításhoz vezető első lépés. Közös nyilatkozatukból kiderül, hogy a COVID-19 világjárvány fokozta a társadalmi sebezhetőséget, és jelentős munkahely-veszteséget okozott, különösen a leginkább érintett informális [1] szektorban. A Párizsi Megállapodással és annak éghajlatváltozással kapcsolatos kötelezettségvállalásaival kapcsolatban a BRICS-államok javasolják, hogy a környezet javítására, a körforgásos gazdaság előmozdítására irányuló kezdeményezéseket a fenntartható termelési és fogyasztási mintákkal összefüggésben vonják be a COVID-19 utáni gazdasági fellendülés nemzeti terveibe. A világjárvány által előidézett példátlan kihívások ellenére ismételten megerősítették kötelezettségvállalásaikat az éghajlatváltozással kapcsolatos nemzetközi együttműködés fokozása érdekében az UNFCCC, annak Kiotói Jegyzőkönyve és Párizsi Megállapodás teljes és hatékony végrehajtásának biztosításáért. Természetesen hangsúlyozták azt is, hogy a kötelezettségvállalásoknál tekintettel kell lenni a különböző nemzeti körülményekre – az igazságosság és a közös, de differenciált felelősség és a megfelelő képességek elve alapján. Ez utóbbi kitétel azért aggasztó, hiszen a tudomány jelenlegi állása alapján, már nem arról kellene tárgyalni, hogy ki mennyi kibocsátáscsökkentést vállal a lehetőségei szerint, hanem arról, hogy ki mikor éri el a közel nulla kibocsátást 2050-ig.
Arról is beszámoltunk , hogy a nagy kibocsátók közül pont a legnagyobb BRICS kibocsátó országok azok, akik a nemzeti vállalásaikat (NDC) teljesítik. Nem véletlen tehát, hogy közös nyilatkozatukban hangsúlyozták, hogy a COP26-nak erős jelzést kell küldenie az UNFCCC és Párizsi Megállapodás végrehajtásáról és a kötelezettségvállalások teljesítéséről. Amikor a korlátozott lehetőségeiket hangsúlyozzák, egyrészt a pénzügyi támogatást várják a fejlett országoktól (évi 100 milliárd dollárról tett ígéret volt), másrészt a pozitív gazdasági fellendülési csomagokkal kapcsolatos együttműködésre és ismeretek megosztására is számítanak. Tehát elméletileg a szándék megvan a zöld helyreállításra, már csak a pontos tervek kellenek és a segítség a fejlett országoktól.
Az ázsiai legnagyobb kibocsátók közül a fejlett országokhoz tartozó Japán esetében furcsa kettősség látszik a COVID-19 utáni időszakot illetően. Míg a kormány még ragaszkodik a fosszilis tüzelőanyagokhoz – a március végén leadott NDC alapján -, a nagyvállalatok próbálnak nyomást gyakorolni a kormányra, hogy nagyobb megújuló arányt vehessenek igénybe, ezzel csökkentve a kiadásaikat és a gazdasági krízist. Emellett a szabályozásban elvárják a nagyobb mértékű a kibocsátáscsökkentést, akár a szén-dioxid-árképzést is bevezetve. Erről 144 vállalat egyeztetett a japán környezetvédelmi miniszterrel június végén, miután a nyilvánosságra hozott gazdasági élénkítő csomagjuk – mely a GDP-jük 40%-ának felel meg – igen szerény mértékben tartalmaz kibocsátáscsökkentést elősegítő intézkedéseket.
Mi a helyzet az Amerikai Egyesült Államokkal?
A világ második legnagyobb kibocsátó országa egyelőre úgy tűnik, hogy csak a rövidtávú megoldásokkal foglalkozik. A cél a jelenlegi gazdasági szerkezet helyreállítása, ahol is egyelőre a fosszilis energiahordozóké a főszerep, és a munkahelyek megóvása. Az idei év végi elnökválasztás kimenetele azonban változtathat ezen, hiszen Donald Trump ellenfele Joe Binden komoly tervekkel állt elő nyilatkozataiban a klímaváltozás elleni harc kapcsán is. Helyreállítási tervében többek között az is szerepel, hogy 2035-ig elérik azt, hogy az energiatermelés klímasemlegessé válik az USA-ban. Hogy megtudjuk, lesz-e rá lehetőség ezt megvalósítani, novemberig kell várnunk.
Az Európai Unió az új hétéves – 2021-2027 közötti – költségvetés tervezésének hajrájában kapta meg a vírust és annak következményeként a gazdasági válságot. A költségvetési tervezetről és a helyreállítást szolgáló tervről (Next Generation EU) július végén döntöttek, úgy, hogy a korábbi alapokat is jelentősen átalakították, általában csökkentve, átstrukturálva a felhasználható összeget. A helyreállítás költségvetésének részlettervezését azonban az uniós tagállamokra bízták azzal a kitétellel, hogy az alapok 30%-át klímás projektekre kell költeni, illetve az összes költésnél a „ne ártson” alapelv érvényesüljön. (Ezeket a megkötéseket az ún. Takarékos Négyek (Hollandia, Ausztria, Dánia és Svédország), valamint Finnország támogatásával lehetett elérni. Ez a tábor olyan szigorú intézkedéseket is támogat, amelyek megakadályoznák azon országok finanszírozását, amelyek nem tartották be az EU jogállamiság szabályait. Ez veszélyeztetheti azoknak az országoknak a finanszírozását, mint például Magyarország és Lengyelország, amelyeknél az Európai Bizottság a jogállamiság megsértése ügyében nyomoz.)
Akkor most örülhetünk, hogy beépült a „ne ártson” alapelv? Elméletileg igen, hiszen nem lehet olyanra költeni ezeket a forrásokat, ami ártalmas a környezetre, de gyakorlatban nincsenek egyelőre beépítve olyan biztosítékok, amik megakadályoznák az országokat abban, hogy nem hatékony vagy éppen szennyező ipart támogassanak vele.
Ami meglehetősen érdekes a dologban, hogy a korábban dedikáltan környezetvédelmi és klímavédelmi célokat szolgáló eszközöket is jelentősen csorbították. Ilyenek például a zöld gazdaságra való átállást segítő, ún. Igazságos Átmenet Alap (Just Transition Fund), vagy a Horizon Europe kutatási és fejlesztési program, de az új Stratégiai Befektetési Eszköz is erre a sorsra jutott.
Az egyes tagállamok minden év április végéig korrigálhatják a terveket, de legkésőbb 2022-ben le kell adni, hogy részesülhessenek az uniós forrásokból. Ahhoz, hogy minél hamarabb megkezdhessék a helyreállítást, még idén októberig érdemes benyújtani a Bizottságnak a reform és befektetési programokat tartalmazó csomagot (nemzeti helyreállítási és ellenállóképességi terv), ami a 2024-ig tartó időszakra vonatkozó helyreállítást tartalmazza. Ezután a Bizottság átlátható kritériumok alapján értékeli a terveket: vagyis a terveknek hatékonyan kell kezelniük az Európai Szemeszterben azonosított releváns kihívásokat, olyan intézkedéseket kell tartalmaznia, amelyek jelentősen hozzájárulnak a zöld és a digitális átmenet nagymértékű kezeléséhez, a támogatott intézkedéseknek el kell kerülniük az éghajlat és a környezet káros hatásait.
Az ördög itt is a részletekben rejlik: a kritériumok ismertek nagy vonalakban, de nagyon kevés konkrét részlet van arról, hogy pontosan hogyan fogják ezt az értékelést megtenni. Rövid távon az Európai Parlament feladata meghatározni azokat a paramétereket, amelyek további útmutatást nyújtanak a nemzeti tervekről, valamint arról, hogyan lehet megvalósítani a gyakorlatban a 30%-os éghajlati kiadásokat és a „ne ártson” elvet. A Bizottságnak pedig gyorsan reagálnia kell annak tisztázására, hogy mely típusú beruházások fogadhatók el, és hogyan lehet elkerülni a zöld célkitűzések ellentmondásait, valamint az esetleges jövőbeli kockázatokat és költségeket. Szerencsére az EU fenntartható pénzügyi taxonómiáját segítségül hívhatják az iránymutatások kidolgozásakor.
Ugyan az év elején még csak 25%-os részesedésről beszélhettünk a klímavédelmi célú pénzfelhasználások kapcsán, és a megemelt összegnek örülhetnénk, de felmerül a kérdés, hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy olyan pályára állítsa a gazdaságot, mely képes 2050-re elérni a klímasemlegességet? Ha a pénzügyi keret neve Next Generation EU, azaz a jövő nemzedékről szól, akkor nem kellene megfordítani a számokat? Nem lenne célszerű a költségvetés 70%-át a jövő építésére úgy fordítani, hogy az az éghajlatot is védje?
Lábjegyzet
[1] Az informális szektor alatt a szürke gazdaságot értjük. A gazdaság azon része, amelyet a kormányzat nem adóztat és nem felügyel. A fejlődő országokban különösen nagy részt tesz ki a helyi gazdasági életben, és elsősorban a szegényebb rétegeknek ad munkalehetőséget. A szektorban foglalkoztatottak persze nem részesülnek a szociális védelmi programokban, így a sebezhetőségük különösen erős.
[A kép forrása https://www.instagram.com/statisticallycartoon/]
