Az éghajlatváltozás kapcsán sokszor előkerül az egyéni felelősség kérdése és ezzel kapcsolatban az, hogy mit tehetünk, hogy mérsékeljük a problémát. Az energiafogyasztás radikális csökkentése, a közlekedési kibocsátások minimalizálása után előkerül az étkezés is. Kicsit több, mint egy hónapja jelent meg egy publikáció arról, hogy a 2015-re vonatkozó számítások alapján a világban a kibocsátások kb. egyharmada az élelmiszerekhez köthető. Természetesen az élelmiszerről nem lehet lemondani, de valahogy mérsékelni kell ezeket a kibocsátásokat is, hiszen a cél az, hogy 2050-re az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása egyensúlyba kerüljön azok elnyelésével.
Az embereket természetesen az érdekli, hogy a fogyasztási oldalról nézve hogyan néz ki a helyzet. Mennyivel járulunk hozzá a légkör felmelegítéséhez a saját fogyasztásunkkal, és mit tehetünk, hogy csökkentsük a kibocsátásunkat?
Sokszor elhangzik az a válasz, hogy a megoldás kulcsa a húsfogyasztás elhagyása. Az is közkedvelt mondás, hogy a hazai termelőket kell előnyben részesíteni. Ebben a cikkben a probléma összetettségén túl, arra is rá szeretnék mutatni, hogy a nemzetközi és hazai adatok alapján ezek az állítások mennyire állják meg a helyüket.
A probléma bonyolultságát mutatja, hogy nem mindegy, milyen mélységig megyünk el az adott termék ÜHG lábnyomának vizsgálatában. Gondolatkísérletként nézzük meg, hogy 1 kg kenyér míg az asztalunkra kerül, hányféle kibocsátással kell számolnunk! Tegyük fel, hogy azt pékségben vettük meg, nem előrecsomagolt áru volt, helyben sütötték. Természetesen a sütés során energiát használtak fel, a bele került alapanyagokon túl. Ne feledjük, hogy nemcsak liszt szükséges hozzá, hanem víz is, aminek az előállítása (a vízhálózat működtetése, a víz kitermelése) is energiát igényel. A hozzáadott só bányából vagy tengerparti lepárlókból származik. A lisztet gabonából őrlik, az őrlési folyamat is energiát igényel.
Ahhoz, hogy a gabonát megtermesszük, szükség van a földterület használatára, ahol a talajban élő szervezetek és maga a gabona is a biológiai folyamatok során egyrészt szén-dioxidot köt meg, másrészt lélegzik is. Ahhoz, hogy a gabona termésátlaga megfelelő legyen a talajokat táplálni kell, amihez műtrágyára vagy szerves trágyára van szükség (utóbbi leginkább az állattartás során áll elő), mely újabb és jóval problémásabb ÜHG, a dinitrogén-oxid kibocsátását eredményezi. A földterület megművelése újabb energiát és gépeket igényel. A gépek és az egyes köztes termékek szállítása pedig üzemanyagot, aminek az előállítása szintén kibocsátásokat generál…
És ezzel még nem ért véget a lista, hiszen a példánkban a csomagolás és annak hatásai még meg sem jelentek.
Visszatérve az állításokhoz, talán a második vizsgálata egyszerűbb. A szállítás mekkora részét teszi ki az élelmiszerek kibocsátásának?
Az alábbi ábrán láthatjuk, hogy a nemzetközi kereskedelem, ami itt a szállítást fedi le (narancssárga színnel jelölve) gyakorlatilag elenyésző részét képezi az élelmiszerekhez kapcsolható összes kibocsátásának.
Termeléshez és kereskedelmhez köthető étrendi kibocsátások az Európai Unióban
Forrás: Sandström et. al., 2018
Ha az egyes termékcsoportok esetén vizsgáljuk a szállítás hozzájárulását, szintén azt tapasztalhatjuk, hogy igen csekély az aránya a többi forráshoz képest. Az alábbi ábrán a közlekedés piros színnel szerepel.
Értékláncra számolt ÜHG kibocsátások az egyes élelmiszerfajtákra
Forrás: Ritchie, 2020
Fontos azt megjegyezni, hogy a helyben is megtermelhető élelmiszereknél van értelme egyáltalán ezt a kérdést boncolgatni. Az más kérdés, hogy a távolról importált élelmiszerek egyáltalán szükségesek-e.
A fentiekből levonható a következtetés, hogy a szállítás kiváltásával arányaiban igen kevés kibocsátást tudunk megtakarítani. Ha azt vizsgáljuk, hogy eltérő technológiákat alkalmazva a fehérjében gazdag élelmiszerek előállításának kibocsátása hogyan alakul (alábbi ábra), kiderül, hogy a megfelelő tartástechnológia, valamint az állati termékek esetén a trágyakezelés jóval nagyobb hatással van a kibocsátásokra. Meglepő, hogy a tenyésztett halakkal is lehetséges akkora kibocsátást előidézni – egységnyi fehérjére vonatkoztatva -, mint a szarvasmarha esetén.
A fehérjében gazdag élelmiszerek kibocsátásának összehasonlítása a különböző termelési technológiák tükrében
Forrás: Ritchie, 2020
Tehát, ha érdemi változást akarunk elérni az ÜHG kibocsátásokban, inkább arra kell koncentrálni, hogy mivel és milyen módon előállított termékkel táplálkozunk, és nem arra, hogy azt helyi termelőtől vesszük-e meg. (Utóbbi inkább helyi gazdasági és szociális előnyökkel járhat.) És itt át is térhetünk a másik kérdésre, a húsfogyasztás elhagyása megoldja-e a problémát?
Ha a számok oldaláról közelítjük meg a dolgot, az előző két ábráról az is leolvasható, hogy melyik élelmiszernek mekkora a lábnyoma. Látható, hogy a húsmarha fogyasztása jóval nagyobb kibocsátással jár – akár 60%-os növekménnyel -, mint amikor a kettőshasznú marhát fogyasztjuk el. Rávághatnánk, hogy igen, de nézzük csak meg alaposabban!
Teljesen tévút ugyanis az, hogy hús helyett sajtot fogyasztva javítjuk a karbon lábnyomunkat, különösen Magyarországon rossz irány ez, ahol a húsfogyasztás alapvetően a baromfi- és sertéstermékeken alapszik (lásd az alábbi ábra). Ezeknek mind jóval alacsonyabb az egységnyi tömegre jutó ÜHG kibocsátása. Egy sajt – csirkehús váltás gyakorlatilag a kibocsátások növeléséhez vezetne.
Az egy főre eső hús- és halfogyasztás, valamint az egy főre eső GDP Magyarországon 2010, 2015-2019 években
Forrás: KSH, saját szerkesztés
Az első ábrán már láthattuk, hogy a magyar egy főre eső élelmiszerhez kapcsolódó kibocsátás az uniós átlag alatt van. Azt viszont nem árt tudni, hogy ezen az ábrán a termelés során kibocsátott ÜHG-k a termelés, és nem a fogyasztás helyén lettek elszámolva. Hogy ez miért is érdekes számunkra, magyaroknak? Miközben a hazai húsmarha fogyasztása nem nőtt számottevően az elmúlt években, az állatok létszáma 2015-2019 között 63%-kal emelkedett (forrás: KSH), ami egyértelműen az erősödő exportot jelzi pont az egyik legintenzívebb kibocsátó kategóriában.
Természetesen számos olyan élelmiszert exportálunk, melynek a kibocsátásai az adott exportőr országban lettek elszámolva, de azok nagytöbbségben növényi eredetűek. Ismerve azt, hogy a mennyiségeket tekintve nettó exportőr Magyarország, az egy főre eső kibocsátás ennél alacsonyabb értéket vesz fel a valóságban.
Érdekes megnézni, hogy a húsmarha-export célországok (Törökország, Ausztria, Koszovó, Horvátország és Oroszország) húsfogyasztása hogyan alakul, melyet az alábbi ábra szemléltet.
Az egyes országokban elfogyasztott állati eredetű energiatartalom részesedésének GDP függése
Forrás: Our World in Data
Az ábrán jól látszik, hogy az egy főre jutó GDP növekedésével a húsfogyasztás is növekszik. Sajnos ugyanezt láthatjuk a hazai idősoros adatokban is, vagyis az egy főre eső GDP növekedése a húsfogyasztás növekedését is magával hozta. Legfontosabb lenne talán ezt a trendet megállítani, és inkább szinten tartani a fogyasztást. Lakossági szinten ez annyit jelent, hogy növekvő jövedelem nem kellene, hogy növekvő húsfogyasztással járjon.
A növekvő jólét persze magával hozhat számos olyan fogyasztási cikket is – különféle rágcsálni valók, édességek és italok, stimulálók (kávé, tea) -, melyre gyakorlatilag nincs is szükségünk, mivel élelmezési értékük nagyon alacsony, miközben az előállításuk rengeteg energiával és ezzel együtt ÜHG kibocsátással jár.
Azt hiszem, hogy a magyarok zöme nem szívesen hagyná el a húst. Ezzel nem vagyunk egyedül. A világ valószínűleg nem fog teljesen felhagyni az állattenyésztéssel. Rengeteg oka van ennek, többek között az is, hogy vannak alacsony jövedelmű országok, melyeknek ez egy nagyon fontos bevételt jelent, de a helyi élelmezési lehetőségek is meghatározhatják ezt. Léteznek olyan helyek még itthon is, ahol a változatos élelmezéshez nélkülözhetetlen egy kis mennyiségű hús vagy tejtermék, mint alapvető fehérje- és mikroelemforrás. Poore és Nemecek (2018) tanulmányából az is kiderül, hogy nem is kell annyira radikálisan megváltoztatni a szokásainkat, hogy jelentősen javítsunk a helyzeten. Bemutatták, hogy ha kiváltjuk a medián ÜHG kibocsátás feletti állati termékeket növényi élelmiszerrel, akkor akár 70%-os kibocsátás-csökkentés is elérhető világszinten az élelmiszerekhez kapcsolódó kibocsátások terén.
Összegzés
Összefoglalásul elmondható, hogy míg az éghajlatunk védelme érdekében mindenképpen szükség van arra, hogy csökkentsük az élelmiszerekhez kapcsolódó kibocsátásokat, nem mindegy, hogy azt milyen módon tesszük meg. Ha csak a legnagyobb kibocsátó forrásokat nélkülözzük, már óriási lépést tettünk meg. Ez nem kell, hogy teljes lemondással járjon pl. a húsfélékről, de nagyon óvatosan kell kezelni, hogy egy étrendváltással nem éppen ellenkező hatást váltunk-e ki. A jólét okozta felesleges többlet-fogyasztásokkal viszont keményen le kellene számolni.
Felhasznált irodalom
- Hannah Ritchie, 2020: Less meat is nearly always better than sustainable meat, to reduce your carbon footprint, Published online at OurWorldInData.org.
- Hannah Ritchie, 2020: You want to reduce the carbon footprint of your food? Focus on what you eat, not whether your food is local, Published online at OurWorldInData.org.
- Sandström, V., Valin, H., Krisztin, T., Havlík, P., Herrero, M., & Kastner, T., 2018: The role of trade in the greenhouse gas footprints of EU diets. Global Food Security, 19, 48-55.
