Az európai környezeti politikát 2019 óta a Green Deal (Zöld Megállapodás) irányítja. A meglehetősen ambiciózus terveket számos kritika érte és éri a mai napig. Ahhoz, hogy megértsük, miért is álltak elő az Uniót vezető politikusok ezzel a nagyszabású tervvel, egy rövid történeti áttekintésre lesz szükség.
A kezdetek
Az emberiség okozta éghajlatváltozás kutatása hosszú múltra tekint vissza, a konkrét fellépés ellene viszont rengeteget váratott magára. (Erről bővebben Faragó Tibor az Időjárás c. folyóiart 120. No. 1. számában megjelent írásában olvasható.) Az első érdemi lépés a probléma kezelésére az 1992-ben létrejött ENSZ szervezet, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (angol rövidítése: UNFCCC) létrehozása volt. A Keretegyezmény 197 aláírója egyetértett abban, hogy szükség van fellépni az éghajlatváltozás megfékezésére, vagyis a kibocsátások csökkentésére. A konkrétumok 1997-ben láttak napvilágot, a Kiotói Jegyzőkönyvben a fejlett országok egységesen 8%-os csökkentést vállaltak 1990-hez képest 2008-2012 közötti időszakra. Ekkor Magyarország még az átmeneti gazdaságú országok listáján szerepelt, így jóval kisebb elvárással nézett szembe: 1985-87 évek átlagához képest (a rendszerváltás előtti, még magas kibocsátásokkal jellemezhető időszak) vállalt 6%-os csökkentést.
Az Európai Unió a vállalását komolyan vette, ezért kelt 2005-ben életre az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer (EU ETS). Az alapja adott volt: a nagy pontforrásokat szabályozni viszonylag könnyű, különösen, ha már egy ilyen rendszer létezik a légszennyező anyagok kibocsátásának szabályozása kapcsán. Időközben egy másik környezeti probléma megoldása miatt (ózon lebontó anyagok kivonása) szembesülni kellett azzal, hogy az ún. F-gázok (fluortartalmú üvegházhatású gázok) széles körben való terjedése ezt az igyekezetet hátráltathatja, így 2006-ban ezzel kapcsolatban is született szabályozás, melyben az F-gázok kibocsátásának szinten tartását célozták meg 2010-ig. Az EU ETS kezdetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a 2008-as gazdasági válság viszont meghozta a várt kibocsátás-csökkentést Európában.
Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, így a kiotói első kereskedési időszakot egyfajta kettősség jellemezte: az önálló vállalásunknak való megfelelés és az uniós kötelezettségek teljesítése. Itt kell megjegyezni, hogy az EU ETS és az F-gázok szabályozása uniós hatáskör, míg nyomonkövetése tagállami feladat.
Ami már a múlté
2012-ben nem született újabb globális megállapodás, ezért a már lejárt jegyzőkönyv kiterjesztéséről állapodtak meg, ahol a céldátum 2020 volt. A kiotói második időszakban azonban már alább hagyott a lelkesedés, nem mindenki tett újabb vállalást, talán azért, mert az első nem hozta a várt eredményeket. Az Európai Unió már ekkor példamutató akart lenni, erre született meg a 20-20-20 csomag, vagyis vállalta, hogy 2020-ra 1990-hez képest 20%-kal csökkenti a kibocsátásait, 20%-os lesz a megújulók felhasználásának részaránya és 20%-os energiahatékonyság-javulást is elér. A tagállamokra az ETS-en kívüli kibocsátásoknál nem egyforma csökkentési kötelezettség hárult, figyelembe vették a gazdasági teljesítőképességet is, így fordulhatott elő, hogy Magyarország összesen 10%-os kibocsátásnövekedést is elérhetett volna ezekben a szektorokban.
Hivatalosan 2022-ben ismerhetjük meg, hogy sikerült-e az Uniónak a kibocsátáscsökkentési célját elérni, amikor felkerül a leltárjelentés az UNFCCC honlapjára, azonban az előrehaladást vizsgáló évenként megjelenő elemzés alapján, melyet az Európai Környezetvédelmi Ügynökség állít össze, már sejthető, hogy az energiahatékonysági célon kívül a másik kettő teljesült, sőt a kibocsátásoknál még meg is haladta a célértéket. Ez azonban sovány vigasz a globális probléma kapcsán, mert a kibocsátások összességében nemhogy csökkentek volna, de folyamatosan emelkedtek 1990 óta, amit az alábbi ábra is szemléltet. (2020-ban a járvány valószínűleg valamelyest mérsékelte a kibocsátásokat, de már most látszik, hogy a trenden nem tudott egyelőre változtatni.)
Forrás: UNEP Emission Gap Report, 2020
A jelen keretei
2015-ben a nemzetközi klímatárgyalások végre eredményesen zárultak: létrejött egy új globális megegyezés, a Párizsi Megállapodás. Ez teljesen különbözött a korábbi Jegyzőkönyvtől. Nem született közös csökkentési cél, viszont az új rendszerben minden Részes Fél saját vállalást kell tegyen. Ezeket a vállalásokat 2024-től vizsgálni fogják, hogy mire elegendők, azt is, hogy a Részes Felek hogyan teljesítettek a vállalásuk szerint, illetve lehetőség nyílik majd nyomást gyakorolni a vállalások erősítésére. Ezen kívül hosszútávú stratégiát kell kidolgozni az álíróknak, hogy hogyan járulnak majd hozzá a globális átlaghőmérséklet-emelkedés minimum 2°C alatt tartásához.
Az Európai Unió a történelmi felelőségét érezve, és tudva azt, hogy a fejlődők addig nem tesznek komoly ígéreteket, míg a fejlettek nem mutatnak kellő példát, már 2015-ben 40%-os kibocsátáscsökkentést ígért 2030-ig, valamint 2020-ban a leadott stratégiában vállalta, hogy az Unió 2050-re eléri a nettó nulla ÜHG kibocsátást. Ehhez meg is hozta a megfelelő intézkedéseket: 2015-ben tovább szigorította az F-gáz rendeletet, immáron 66%-os csökkentést írt elő ebben a forráskategóriában 2014-hez képest 2030-ig. A 2030-as EU Klíma és Energia Keretekben pedig nemcsak az ÜHG-csökkentési (-40%), hanem a korábbi csomagot követve, a megújulók felhasználásának részarányára (32%), valamint az energiahatékonyság-javulására (32,5%) vonatkozó célszámokat is meghatározott. Az erőteljesebb vállalásokat erősebb érvényű jogi szabályozás segíti: az irányelv helyett rendeletben írja elő a tagállami kötelezettségeket. A 40%-os csökkentési célnál Magyarországra az ETS-en kívüli forrásokra csupán 7%-os ÜHG-csökkentési kötelezettséget rótt ki az Unió.
Ez a 40%-os ÜHG-csökkentési vállalás első látásra jónak is tűnhet. Akkor miért kellett emelni a szintet, miért volt fontos, hogy a Green Deal keretein belül 55%-ra emeljék azt?
2018-ban az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change) kiadott egy jelentést (IPCC Special Report on Global Warming of 1.5 °C | UNFCCC), mely bemutatta, hogy milyen kockázatokat jelent már a 1,5°C-os globális átlaghőmérséklet-emelkedés is, vagyis a Párizsi Megállapodásnak nem a 2°C alatt, hanem a 1,5°C alatt tartásról kellene szólnia. Mivel a melegedés nem közvetlenül az ÜHG kibocsátásoktól, hanem azok légköri mennyiségétől függ, érthető talán, hogy a korán elkezdett nagymértékű csökkentés rejti a legkisebb kockázatot azáltal, hogy a légköri felhalmozódás csökken. Nem beszélve arról, hogy a 2050 utáni időszakban szükséges nettó negatív kibocsátások is mérséklődhetnek ezzel a lépéssel.
A jelentés után az Unió ismét az élharcosa lett a küzdelemnek, újabb és szigorúbb lépést téve: 2020-ban az UNFCCC-nek benyújtotta az 55%-os ÜHG-csökkentési vállalást. Persze nem szabad azt hinni, hogy ez egy légből kapott célszám volt, igen komoly számítások előzték meg, hogy valóban megvalósítható-e a változás ennyi idő alatt gazdasági és társadalmi veszteségek nélkül – vagyis, hogy „senkit nem hagynak hátra”. A Bizottság 55%-os csökkentéshez tartozó szabályozási csomagja is ennek a szellemében épült fel, melyet 2021 júliusában fogadtak el: elvesz, de ha kell máshol visszaad. Sőt, maga a 2021-2027-es költségvetés és a járvány utáni helyreállítást segítő pénzügyi források (NextGenerationEU) is részben ezt az ambíciónövelést támogatják. A csomag talán legfontosabb eleme – ami az unión belül természetesen nem váltott ki vitát, de amit a belső megszorítások nélkül nem lehetett volna „lenyomni a világ többi országának torkán”, – az a szénszivárgást megakadályozó szabályozás, a CBAM (Carbon Border Adjustment Mechanism). Az alábbi ábra jól mutatja, hogy jelenleg a termékek importjával mekkora kibocsátásokat generálunk más országokban, és felmerülhetett volna, hogy az uniós belső szabályozással a nagyobb kibocsátók a határokon kívülre tették volna át a tevékenységüket.
Ezzel a lépéssel az unió nemcsak az EU ETS-ben kötelezően részvevő cégeket kényszeríti a folyamatos kibocsátás-csökkentésre, hanem az import termékek forgalmazóival szemben is elvárásokat támaszt. A dolog szépsége, hogy az unión kívüli térségeket/vállalatokat piaci alapon kényszeríti kibocsátás-csökkentésre, vagyis üzletileg érdekeltté téve másokat is a globális probléma közös megoldására.
