A Project Syndicate Generation Green elnevezésű eseményén a nemzetközi politika klímaválságban játszott szerepe, illetve a fiatal generációk aktív cselekvésének fontossága került terítékre, változatos nézőpontokból megközelitve a problémát.
Lehetséges klíma jövők
A beszélgetést Patricia Espinosa, az ENSZ főtitkára nyitotta, aki kiemelte, hogy a tavaly novemberben megtartott COP26 után ugyan némi csalódottságot érzett, összességében továbbra is optimistán tekint a jövőbe. A klímakonferencia kudarcait és a tényleges cselekvés elodázását a multilaterális politikai rendszer realitásának tekinti, amit ha figyelembe veszünk, a haladás így is figyelemreméltó.
Az esemény első szakaszában a lehetséges klímajövőket és azok hatásait ismerhették meg a nézők három különböző nézőpont mentén. Yvonne Aki-Sawyerr, a sierra leonei főváros, Freetown polgármestere, Zeid Ra’ad Al Hussein, az ENSZ korábbi emberi jogi főbiztosa és Katharine Hayhoe, a Nature Conservancy vezető tudósa beszélgetett, a diskurzus fősodrában pedig természetesen a COP26 állt.
Hayhoe szerint azt lenne a legfontosabb felfogni, hogy a klímaváltozás nem csupán egy a nemzetközi problémák közül, hanem voltaképpen minden egyes problémát magában hordoz, amivel az emberiség jelenleg szembenéz. Ehhez képest a klímakonferencia vállalásai ugyan helyes irányt jelentenek, mindazonáltal egy percig se gondoljuk azt, hogy elegendőek is. Ezek csupán arra lesznek elegek (feltéve, ha minden ország betartja minden vállalását), hogy a civilizációt valahogy megmentsük a gyors bukástól, de arra nem, hogy a bolygót és a nélkülözhetetlen erőforrásait a jelenlegi formájában megőrizzük.
Sokan még mindig abba a tévhitbe ringatják magukat, hogy a klímaváltozás problémájára egyetlen megoldás létezik. Ez azonban távol áll a valóságtól. Rengeteg megoldás van rá, kisebb és nagyobb hatásúak egyaránt, melyek már most is rendelkezésünkre állnak, és amiket egyidejűleg kell alkalmaznunk bolygószerte ahhoz, hogy a klímaválságot mérsékeljük. Ilyen megoldások többek között a faültetés, a szén-dioxid kivonása a légkörből és a természet alapú megoldások. Önmagában egyik sem oldja meg a válságot, együtt alkalmazva őket azonban közelebb kerülünk a nagy puzzle kirakásához.
A klímaválság esetében 3 opció áll az emberiség rendelkezésére: mérséklés, alkalmazkodás és szenvedés. A kérdés csak az, hogy ezek milyen arányban lesznek jelen a közeljövőben az életünkben. A cél nyilvánvalóan az lenne, hogy a szenvedést minimalizáljuk. A COP fontos része a klimaválság elleni fellépésnek, ugyanakkor koránt sem elengedhetetlen, hiszen cselekedni nélküle is lehet.
Al Hussein hangsúlyozta, hogy a klímaválsághoz világszerte a gyenge kormányzás vezetett, és ahhoz, hogy legyen esélyünk leküzdeni, számos országban szükség lehet arra, hogy a polgárok demokratikus jogaikkal élve, leváltsák a kormányokat. Hiszen, amennyiben választott vezetőink nem tesznek elég határozott lépéseket és elengedik a másfél fokos felmelegedési küszöbértéket, globális krízisek sora vár az emberiségre. Ezek közül is a legaggasztóbb az ivóvíz minőségi és mennyiségi hiánya és az élelmiszerbiztonság romlása lesz.
Aki-Sawyerr, Freetown polgármestereként megfigyelte, hogy a tavaly novemberi COP volt az első olyan klímakonferencia, mely úgymond az egész várost megérintette, és szinte egy emberként követték nyomon a fejleményeket. Ez is jól érzékelteti, hogy a fejlődő országok egészen másként, más súllyal élik meg a klímaválságot, mint mi, akik a fejlett országokban élünk.
A polgármester szerint a klímakonferencián résztvevő vezetőkön egyre fokozódik kívülről a nyomás, azonban még mindig nem tudatosult kellően sok emberben a klímaválság súlyossága. Abban, hogy ez pozitív irányba mozduljon el, nagy szerepe lesz a közeljövőben a médiának.
Aki-Sawyerr felhívta a figyelmet a globális észak és globális dél klímaváltozásban játszott eltérő felelősségére. Miközben a kibocsátások 80%-át a G20 országok adják, a felmelegedéssel járó hatások elsőként a fejlődő országokban érzékelhetők. Ennél fogva a gazdag országoknak kötelessége lenne, hogy a globális délre több fenntartható befektetést áramoltassanak. A COP26-on ugyan születtek erre vonatkozó ígéretek, az ezek körüli bizonytalanság még mindig bántóan nagy.
Mindemellett nem szabad elfelejtenünk, hogy globálisan a fiatalok nagy része ma Afrikában él, és a trendek alapján a korfa területi megoszlása még inkább ebbe az irányba fog tolódni a következő évtizedekben. Tehát a fiatalok, akiknek az életére a legnagyobb hatással lesz a klímaváltozás éppen abban a térségben élnek, ahol a klímaválság a legerőteljesebben fog lesújtani. Ez pedig igen szerencsétlen kombináció.
A halogatás örökösei
A beszélgetés második szakaszát Ban Ki-moon, az ENSZ korábbi főtitkára nyitotta, aki a klímaváltozás elleni cselekvés fontosságára és elodázhatatlan voltára hívta fel elsősorban a figyelmet.
Ezt követően Mary Robinson, Írország egykori elnöke és két klímaaktivista, Mitzi Jonelle Tan (Climate Justice Activist) és Elizabeth Wanjiru Wathuti (Founder of the Green Generation Initiative) beszélgettek a klímaváltozáshoz kapcsolódó generációs különbségekről, és arról, hogy mennyire fontos hallatni a hangunkat, ha változást akarunk.
“Hiszek a jövő generációiban, és abban, hogy képesek jóvátenni a mi generációnk hibáit és tévedéseit.” – mondta Mary Robinson, majd hangsúlyozta, hogy a változtatás terhét ugyanakkor hiba lenne csak rájuk róni. Ahhoz szükség van a középkorú és idős emberek támogatására is.
A beszélgetés során ismételten elhangzott a globális észak és dél megkülönböztetett felelőssége, és az, hogy Afrika csupán 5%-kal járul hozzá a kibocsátásokhoz. A fekete kontinensen 900 millió embernek nincs lehetősége a higiénikus főzéshez, és százmilliók nem jutnak tiszta ivóvízhez. Ennek megfelelően, ha energiaátmenetről beszélünk, másként kell tekintenünk a fejlődő országokra, mint az északi félteke gazdag államaira. Eltérő célokat is kell kitűzni, és az ezekre átutalt adaptációs támogatásokat talán helyesebb nem hitelként felfelfogni, hanem a gazdag országok történelmi kártételének helyreállítási költségeként.
