Ahogyan arról többször is írtunk, a következő években számos új uniós szintű jogszabály, előírás vonatkozik majd a legkülönbözőbb iparági szereplőkre. Nincs ez másként a ruhaipar esetén sem, amivel az elmúlt időben egyre többen foglalkoznak fenntarthatósági szempontból, és van is miért.
A ruházati cikkek előállítása rengeteg természeti erőforrást emészt fel, és jelentős mennyiségű üvegházhatású gáz kibocsátását okozza: az ENSZ szerint a divatipar a globális kibocsátás 8-10%-áért felelős, ami több, mint a repülés és a hajózás együttvéve. Ezt tetézi az a tény is, hogy az ágazat eladásai folyamatosan növekednek: a McKinsey tanulmánya szerint a ruházati termelés 2000 és 2014 között megduplázódott, míg az egy főre jutó ruházati cikkek száma ugyanebben az időszakban mintegy 60%-kal nőtt. Egy másik tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a fogyasztók szinte minden kategóriában feleannyi ideig tartják meg a ruházati cikkeket, mint 15 évvel ezelőtt. Egyes becslések szerint a vásárlók a legolcsóbb ruhadarabokat sokszor eldobhatónak tekintik, mindössze hét-nyolc viselés után már a szemétbe kerülnek.
Ezt a fenntarthatósági kihívást hivatott kezelni az Európai Unió fenntartható és körforgásos textiltermékekre vonatkozó stratégiája, amely az elkövetkező években nem csak a gazdasági blokk iparát, de a teljes globális textilipart alapjaiban érinteni fogja.
A keretrendszer javaslata alapján 2030-ra minden textilárut – beleértve nem csak a ruházati termékeket, de akár matracokat, autókárpitokat és hasonlókat – értékesítő vállalatnak meg kell felelnie bizonyos előírásoknak ahhoz, hogy cikkeit az EU-ban értékesíthesse. A vállalatokra szigorúbb előírások várnak azzal kapcsolatban, hogy a termékek tartósak legyenek, ne tartalmazzanak veszélyes anyagokat, és főként – a körforgásosság alapelvének megfelelően – újrahasznosítható anyagokból álljanak. A stratégia olyan szempontokra is kitér, miszerint a gyártók ezentúl felelősek lesznek a termékeik által termelt hulladék megfelelő kezeléséért, és szigorúan tiltják majd az eladatlan vagy visszaküldött textíliák megsemmisítését. (Ezzel kapcsolatban néhány éve terjedt futótűzként a hír, miszerint a H&M évente csaknem 12 tonna eladásra nem került ruházati cikket éget el.) A stratégia a környezetvédelmi kritériumokon túl az emberi jogok védelméről is szól, az ellátási lánc minden szakaszában.
A változásoknak átütő hatása lesz egész Ázsiára, amelynek gyártói az EU textilanyagainak több mint 70%-át szállítják, így ha az ázsiai vállalatok a jövőben is el akarják adni termékeiket Európában, akkor a stratégia számos elemének meg kell felelniük. A keleti kontinensen jelenleg is vannak olyan vállalkozások, amelyek már tettek lépéseket ebbe az irányba. A Chetna Organic, egy mezőgazdasági szövetkezet a nyugat-indiai Yavatmalban például 2004 óta szintetikus vegyszerek és növényvédő szerek használata nélkül, biogazdálkodással termeszt gyapotot. Ma már több mint 15 000 gazdálkodó családot tömörít.
Srí Lankán a ruhagyártó Hirdaramani Group elérte, hogy gyártási részlegének szén-dioxid-kibocsátása nulla legyen, és most azon dolgozik, hogy vízfogyasztását 50%-kal csökkentse, miközben 2025-re 80%-ra növeli a fenntartható nyersanyagok felhasználását.
A szingapúri székhelyű Ramatex, amely sportruházatot gyárt olyan márkák számára, mint a Nike és az Under Armour, részt vett a Forum for the Future nonprofit szervezet által összehívott kutatási programban, amely azt vizsgálja, hogyan lehetne olyan ruházatot gyártani, amely nem bocsát ki mikroszálakat, így nem szennyezi a vizeket a mosás során.
Sajnos ezek a vállalatok és kezdeményezések inkább a kivételt jelentik, mint a szabályt.
Az új európai uniós szabványoknak való megfeleléshez vezető út egyik fő akadálya a megfelelő tudás és know-how megléte. A gyártóknak először is meg kell érteniük, hogyan tudnak proaktívan hozzájárulni az iparág hatásainak csökkentéséhez. Ez magában foglalja annak felismerését, hogy mely nyersanyagok fenntarthatóak és alkalmasak a felhasználásra, hogyan lehet ezeket beszerezni és a szükséges ellátási láncokat létrehozni, milyen gépekre van szükség a szövetek feldolgozásához, hogyan lehet méretezni, és végül hogyan lehet a textíliákat életciklusuk végén megfelelően ártalmatlanítani. Mindezek mellett a gyártóknak digitalizálniuk kell működésük bizonyos aspektusait, például javítaniuk kell az információgyűjtő rendszereket, hogy megfeleljenek az ellátási lánc átláthatóságára vonatkozó új követelményeknek.
Ugyan léteznek olyan kezdeményezések és pénzügyi alapok, amelyek kifejezetten az ázsiai ruházati gyárak fenntarthatósági átállását segítik (például az ENSZ által létrehozott Zöld Klíma Alap 30 milliárd amerikai dollárral támogatja az ipar zöld átállását), a témával foglalkozó szakemberek rámutatnak arra, hogy a divatcégeknek maguknak kellene kidolgozniuk és kereskedelmi forgalomba hozniuk a körforgásos megoldások innovációját. Jelenleg a divatiparban a kutatás-fejlesztés rendkívül alacsony, az eladások kevesebb mint 1%-át teszi ki.
További fő kihívást a gyártók számára végső soron a fenntarthatósági követelményeknek való megfelelés plusz költségei jelentik. Az újrahasznosítható vagy fenntartható forrásból származó anyagok használata sokkal költségesebb, mint a poliészter, a főként kőolajból származó szintetikus szál, amely a világ textilanyagainak több mint felében megtalálható. A fenntartható anyagok új textíliákba való nagymértékű beépítése megnövelheti az ázsiai gyártók költségeit, ami viszont csökkentheti versenyelőnyüket.
Az ázsiai gyártók attól tartanak, hogy a szabályozások hatására az uniós kiskereskedők a kiszervezés (outsourcing) helyett úgy dönthetnek, hogy a termelést az Unión belülre (onshoring), vagy legalábbis közelebbi országokba helyezik. Az ázsiai beszállítók nagy mennyiségben olcsó termékeket állítanak elő, de az új korszakban, amikor a “lassú” divat lesz a követelmény (a fogyasztók kevesebb terméket szeretnének, de fenntarthatóbb anyagok felhasználásával), az ázsiai országok már nem biztos, hogy ideálisak lesznek a termékek beszerzéséhez.
