Valószínűleg ma már kevés olyan ember van, aki nem hallott még a 2015-ös Párizsi Megállapodásról, miszerint az aláíró országok vállalják, hogy az éghajlatváltozást igyekeznek minimálisra csökkenteni, azaz nem engedik, hogy a globális átlaghőmérséklet meghaladja az ipari forradalom előtti időszakhoz képesti 2°C emelkedést, illetve törekszenek, hogy ez a változás 1,5°C alatt maradjon. Az viszont nem annyira kapott visszhangot a sajtóban, hogy tudományos körökben kongatják a vészharangot, hiszen az idei évben olyan hőmérsékleti rekordok születtek, amik azt vetítik előre, hogy a vállalás 1,5°C-ra vonatkozó része maximum egy visszamérsékléssel lesz teljesíthető. Az UNEP (ENSZ Környezeti Program) minden évben kiad egy jelentést, hogy a célokhoz képest hogyan teljesít az emberiség. Az idei felvezetője a kiadványnak igencsak szigorúan hangzik: 2030-ig ha nem sikerül az országok hivatalosan vállalt céljai alá vinni a kibocsátásokat, elbúcsúzhatunk a 1,5°C-os világtól és veszélyben van a 2°C-os is. A jelentésből jól látszik, hogy míg a Részes Felek konferenciázgatnak és vállalásokat tesznek, esetleg meg nagylelkű pénzügyi felajánlásokat is tesznek, a megvalósítás teljes mértékben elmarad: a globális kibocsátások nemhogy csökkenő pályára léptek volna, de 2022-ben 2021-hez képest 1,2%-kal emelkedtek és a COVID-19 előtti időszak trendjét követik. Látni kell, hogy a folyamatosan növekvő kibocsátások azért aggasztóak, mert az éghajlat melegedése a légkörben lévő gázok mennyiségétől függ, vagyis az a bizonyos hátralévő tartalék még gyorsabban fogy, így a cselekvésre fordítható idő egyre rövidül. A beruházásokra fordított összegek pedig elmaradnak a kívánatostól.
Az elemzésben található két ábra, mely nagyon beszédes. Az alábbiakban az első azt mutatja meg, hogy a Megállapodást aláíró országok által vállalt csökkentési célok összesége mennyire közelíti meg a Megállapodás céljait a közeljövőt illetően, 2035-ig. Látható, hogy óriási a rés a kettő között és ezek még csak a vállalások voltak, nem az intézkedések. Az elemzés későbbiekben kitér arra is, hogy ha a mostani vállalások esetén – maximálisan betartva azokat – 14% valószínűséggel tudunk 1,5°C alatt maradni, de a 3°C-os limit azért 99%-os valószínűséggel tartható.
A COP28-on az első 5 éves értékelésen (Global Stocktake) meglehetősen izgalmas tárgyalásokat várhatunk tehát és a kimenetele a lesújtó valóságot látva meglehetősen kétséges, hiszen itt kellene rávenni a Részes Feleket az ambíciózusabb vállalásokra az előrehaladás érdekében. Sok múlik azon, hogy a korábban megszakadt, majd most ismét felvett diplomácia kapcsolatok révén sikerül-e az USÁ-nak és Kínának közös megállapodást véghez vinni a megújuló energiák és a kibocsátáscsökkentések terén. Minthogy egymás versenytársai, az együttes fellépés elengedhetetlen a sikerhez.
Előzetesen ígéretet tettek, hogy mindketten a Megállapodásnak megfelelő célokat raknak ki az új, 2025-ben esedékes nemzeti vállalások (NDC) esetén (a jelenlegiek nagyon nem állnak azzal összhangban), valamint 2030-ra megtriplázzák a megújuló energiaforrás-kapacitásokat és még a 2020-as évek végéig a saját energiaellátásukban meghatározó szerepet biztosítanak azoknak.
A konferencia másik izgalmas kérdése a metánhoz kötődik: India, mint második legnagyobb metán-kibocsátó, hajlandó-e aláírni a Globális Metán Kötelezettségvállalást? Hasonlóan Brazíliához, a mezőgazdaság miatt óckodik tőle. A nyomást talán fokozza, hogy közben Kína nemzeti metán csökkentési tervet dolgozott ki, sőt a konferencián külön egy technikai munkacsoport jön létre a metán probléma kezelésére (párbeszédek, megoldások átadása, kapacitásépítés).
A másik ábra pedig azt is elárulja, hogy miért is nehéz itt bármilyen eredményt elérni, még ha a racsni mechanizmussal próbálnának szorítani az országok vállalásain: ez pedig a jelenlegi fogyasztói infrastruktúra és az azt kiszolgáló fosszilis ipar miatt van. Ha a jelenlegi fosszilis energiaforrásokat teljes mértékig kihasználnánk, háromszor annyi üvegházhatású gáz kerülne a légkörbe, mint ami a 1,5°C-os limithez megengedhető lenne. Tehát nemhogy új kapacitásokat kellene kiépíteni – mint azt az ukrajnai háború miatt kialakult geopolitikai helyzet megteremtett -, de sürgősen le kellene építeni azokat és helyette megújuló energiaforrásokkal pótolni. Ez azonban biztosan 2 okból eléggé idealisztikus elképzelés. Az egyik ok az, hogy a gazdaság hajtómotorja az fosszilis energiaipar befolyása alatt áll, aminek nem érdeke idő előtt felhagyni a tevékenységgel. Talán nem véletlen, hogy Dubai ad otthont az idei COP-nak és az is meglehetősen sokat mondó, hogy a konferencia elnöke a szokásos, környezetvédelemhez kapcsolódó kormányzati szereplő helyett egy vállalatvezető lesz, akinek ráadásul az olajiparban is van érdekeltsége. A másik ok, hogy az emberiség energiaéhsége úgy tűnik megállíthatatlan. Hiába a megújuló energiatermelés térnyerése, a számok azt mutatják, hogy maximum a fosszilis feletti növekmény kielégítésére alkalmas.
Bár Magyarország is képviselteti magát a tárgyalásokon, az uniós közös politika révén csak apró pontként jelenik meg, nem számottevő hatással. Az ígéretekben és intézkedési tervekben élen járó Európai Unió kevésbé lesz idén a fókuszban, hacsak nem a klímafinanszírozást tekintjük.
A konferenciával szemben tehát nagyok az elvárások, az eredmények kétségesek, így egyre inkább a – nem 1,5°C-os világhoz való – alkalmazkodási stratégiák megalkotására kell koncentrálni.
