Az értékek szigete: Sal

Amikor az ember napról napra nullára hajtja magát, és úgy érzi, hogy faltól falig rohan, de mindig újabbak és újabbak emelkednek, akkor esetenként hiába a hitvallás, a belső tűz, hiába az akarás, felülkerekedik a fáradtság, jön a melankólia, a kiégés és megkeseredés veszélye. Pedig vannak sikerek és vannak szövetségesek, csak egyszerűen ilyen az ember. Kell egy kis változás, az új impulzusok, új élmények, új értékek, amiből új erő és új remény születhet.

Ilyen dolog a búvárkodás. Amikor a többé-kevésbé érintetlen csodavilágba csobban az ember, elmúlnak a rohanó hétköznapok, és csak a természet létezik. Megérzed, hogy mennyire pici is vagy, milyen kis csúf és ügyetlen, és megtanulod csodálni, tisztelni a világot. Érezted már azt, hogy túlcsordul a szíved? Amikor egy hatalmas mantával repülhetsz együtt, csodálhatod őt, és kíváncsisága, barátságos volta és persze buborék-imádata okán teljesíti belső kérésedet, amikor magadban könyörögsz, hogy „gyere vissza, kérlek! csak még egy kicsit! ússzunk még együtt! csak egy kicsit! kérlek”, akkor az ember maszkja az állandó vigyortól folyton teleszivárog vízzel, és a felszínen az átélt élményektől egyszercsak elbőgi magát örömében. Ez egy olyan csoda, amit nem lehet átadni, nem lehet leírni, nem lehet megmutatni. Ezt át kell élni. Ez ad erőt. Ez adja az alázatot. Ez adja a hitet, hogy értük mégis érdemes. És ez adja a nyugalmat, hogy van itt egy csodavilág is, ahova visszatérhetsz, amire újból és újból rácsodálkozhatsz, ahol befogadnak.
A 98. volt életem legszebb merülése. Ezt próbáltam ilyen sután megosztani Veletek.

Ami azonban a legfantasztikusabb volt ebben az útban, hogy nem csak a víz alatti világ hozta a csodát, hanem az emberek is. Alázat, tisztelet, szeretet – kreolok. Ők azok, akik az utóbbi évek legnagyobb élményeit adták. Ott, ahol az embereknek heti egy szabadnapjuk van, ahol az írástudatlanság 28%-os, ahol nagy dolog, ha a 13-ból minimum 6 testvér a nagyival és a szülőkkel egy kb. 4 szobás lakásban élhet együtt, ahol a víz még nincs bevezetve. Ott, ahol a kézművesség, halászat és mezőgazdaság mellett a turisták adják a GDP-t és csapolják az energiát. Ott, ahová még mindig menekülnek a szenegáliak, akik különféle történeteket képesek kitalálni, hogy a portékáikat eladják, és ahol mégis úgy fogadják őket a helyiek, hogy bár nem jó nekik, hogy oda menekülnek, mert őket nem érdekli a helyi iskolák és kórházak fejlesztése, a nemzet fejlődése, de megértik, mondván nem ők tehetnek róla, ők csak menekülnek egy országból, ahol nem lehet élni. Megértés!! Volna mit tanulnunk tőlük. Ott, ahol egy pohár víz, esetleg sör mellett énekelnek Veled, Neked a helyiek órákon át. Ott, ahol meghívnak családi vacsorára. Ott, ahol raszta hajat csinálnak Neked, és közben fotóznak, mert akkor váltál kicsit olyanná, mint ők. Ott, ahol még él a fekete-fehér paranoia. Ott, ahol ha érdekelnek az emberek, testvérré, baráttá fogadnak, és utolsó este saját, kis gyűjtött kagylóikkal lepnek meg, vagy egy karkötővel, amiből csak egy van ugyan, de ha majd visszamész, kaptok még egyet és nyakláncot is. Ott, ahol úgy búcsúznak, hogy megfogadtatják veled, visszajössz, és ahol ezt komolyan is gondolják. Ezeket sem lehet szavakba önteni, ahogy azt sem, ahogy az újkori gyarmatosítástól féltem újonnan szerzett testvéreinket, barátainkat, ismerőseinket. A tőke megérkezett, a tudás azonban még nem került átadásra.

Most egy kicsit újra visszazuhantunk a valóságba. Értetlenül hallgatjuk a híreket, hogy már megint „ki kit ölt meg”, milyen elefánttá válnak a bolhák, és mennyire nem az értékről szól egyetlen vezércikk sem. Közben pedig dolgozunk, és tudjuk, hogy van egy sziget a Bolygón, ahol várnak minket, és ahova biztosan visszatérünk. Ez pedig plusz egy cél, amiért érdemes…