Cikksorozatunkban először a kereteket szeretnénk bemutatni, majd a felülről lefelé, illetve az alulról felfelé történő megközelítéseket ismertetjük.
Mi is a COP?
Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC) aláírói – itt országokra kell gondolni – évente összeülnek tanácskozni. Ezt az összejövetelt nevezik a (Részes) Felek Konferenciájának (COP). A Keretegyezmény 1992-es létrejötte óta 25 ilyen alkalomra került sor. Idén novemberben tartották volna a 26.-at, azonban a COVID-19 pandémia miatt 2021. november elejére helyezték át az eseményt: a konferencián ugyanis hatalmas delegációk szoktak részt venni (miniszterek, szakértők, NGO képviselői, stb.), az előző kéthetes eseményen nagyságrendileg 25 000 résztvevő jelent meg.
Miről tanácskoznak? Miért különleges ez a 26. konferencia?
2015-ben 196 ország elfogadta a Párizsi Megállapodást a 21. COP-on, melynek értelmében vállalták, hogy az emberi tevékenység miatt a földi átlaghőmérséklet emelkedése nem fogja meghaladni a 2°C-ot az ipari forradalom előtti szinthez képest az évszázad végére, valamint további erőfeszítéseket tesznek, hogy 1,5°C alatt tartsák a hőmérséklet-emelkedést. A megállapodás értelmében az egyes országok ún. nemzetileg meghatározott hozzájárulásokat (Nationally Determined Contributions, NDC) nyújtottak be.
A korábban (legtöbb ország esetében 2016-ban) leadott NDC[1]-k azonban – még ha mindenki be is tartja a tett vállalását – messze nem képesek teljesíteni ezt a célt. A jelenlegi adatok alapján ugyanis ezek a feltétel nélküli vállalások 66%-os eséllyel 3,2°C-ban tudják csak limitálni a hőmérséklet-emelkedést, és a további feltételes[2] vállalások is csak 0,2°C-kal tudnák javítani a helyzetet. A UNEP 2019-es jelentése (UNEP 2019 Emission Gap Report) alapján még a legideálisabb esetben is 12-29 Gt különbség lenne éves szinten 2030-ban az elvárt 2°C, illetve 1,5°C-hoz szükséges és az NDC-k alapján tervezett üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása között. 2019-ben a G20-ak közül csak 6 (Kína, EU28, India, Mexikó, Oroszország, Törökország) volt azon az úton, hogy teljesítsék az NDC-ben meghatározott céljaikat.
1. ábra Az UNEP 2019-es jelentése alapján a maximum 2°C-os, illetve 1,5°C-os felmelegedéshez kapcsolatos kibocsátási pályák és a jelenleg ismert vállalások alapján becsülhető kibocsátások összehasonlítása. Forrás: UNEP, 2019
A Párizsi Megállapodás mechanizmusa az NDC-k ötévenkénti megerősítését, frissítését írja elő. A Párizsi Megállapodásban a részes felek a 2020-as évet kritikus következő lépésként azonosították ebben a folyamatban, felszólítva az országokat, hogy addig nyújtsák be vagy frissítsék az NDC-ket. Tekintettel a szakpolitikai döntések és a kapcsolódó kibocsátás-csökkentések közötti időbeli eltérésre, ha az NDC-k 2025-ös megerősítésére várnak, nem lesz elegendő idő ahhoz, hogy a 2030-ra vonatkozó nagy kibocsátási rést meg lehessen szüntetni. Tehát a COP26 eredetileg kulcsszerepet játszott volna abban, hogy nyomást gyakoroljon az országokra, hogy megtegyék a szükséges vállalásokat 2020. végéig.
A Párizsi Megállapodás értelmében a feleknek nemcsak vállalásokat kell tenni, de hosszútávú kibocsátás-csökkentési stratégiát is be kell nyújtani – szintén 2020 a kitűzött leadási céldátum -, melyben a 2050-ig terjedő időszakra vonatkozó közös, de differenciált felelősségükről és a megfelelő lépesekről számolnak be. Eddig 16 ország és az Európai Unió nyújtott be hosszútávú klímastratégiát az ENSZ-felé.
Mire van szükség ahhoz, hogy a hőmérséklet-emelkedést az említett keretek között tarthassuk?
Erre a választ az IPCC 2018-as 1,5°C-os különjelentése (IPCC, 2018) adta meg: 2050-re el kellene érni, hogy nettó nulla[3] legyen az antropogén kibocsátás az egész világon. Ez egy nagyon szigorú követelmény, főleg annak fényében, hogy a globális kibocsátási összeg nemhogy drasztikusan csökkenne, inkább azt látjuk, hogy egyre inkább növekszik.
A 2020-as évnek még nincs vége, így jóslatokba nem bocsátkozhatunk, hogy vajon a jelenlegi egészségügyi vészhelyzet milyen hatással lesz a kibocsátásokra. Az ismert nemzeti leltárak, illetve egyéb kiegészítő információk alapján (a fejlődő országoknak ugyanis nem kell minden évben jelenteni) azt tudjuk, hogy 2018-ban sikerült újabb rekordot beállítani a globális ÜHG-kibocsátásban: ebben az évben több, mint 55 Gt üvegházhatású gázt juttatunk a levegőbe szén-dioxid egyenértékben számolva (UNEP, 2019). Ezzel az előrevetített kibocsátási pálya gyakorlatilag egyre nehezebben megvalósítható, hiszen egyre drasztikusabban kell a megfelelő intézkedéseket meghozni a halogatásnak köszönhetően.
Hány ország nyújtotta be eddig a hosszútávú klímastratégiáját?
A hosszútávú klímastratégiát eddig 16 ország és az Európai Unió nyújtotta be. A top 6 kibocsátó közül leghamarabb az USA adott le ilyen dokumentumot, vállalása még az akkor, 2016-ban elfogadott nézetek szerinti ambíciókat tükrözi, „80%-os vagy magasabb arányú csökkentés”. Japán 2019-ben szintén csak 80%-os csökkenésre tett ígéretet. Ezeket a vállalásokat az azóta napvilágot látott tudományos nézetek szerint biztosan erősíteni kell 2020-ban. Kína, India és Oroszország nem nyújtottak be klímastratégiát. A legprogresszívebb természetesen az Európai Unió volt, ahol a vállalás a klímasemlegesség volt – megjegyezve, hogy egy tagállam esetében ezt egyelőre nem sikerült elérni, de erre 2020 júniusában még visszatérnek.
Hazai helyzetkép
Magyarország egyelőre nem nyújtott be önálló országként ilyen dokumentumot az UNFCCC-nek, de hatályba lépett 2020. június 4-én a 2020. évi XLIV. törvény a klímavédelemről, melynek értelmében Magyarország 2050-re eléri a klímasemlegességet (nettó nulla kibocsátást). Ennek kapcsán Bart István (2020) készített elemzést, melyben felhívta a figyelmet a törvényben rejlő veszélyekre is.
Az, hogy a törvényben deklarált célt hogyan érjük el, még nem ismert. Az eddig meghozott intézkedések (lásd Első Éghajlatváltozási Cselekvési Terv) biztosan nem lesznek elegendők. Ezzel a problémával azonban nemcsak Magyarország küszködik.
Lábjegyzet
[1] Ezek egy része előzetes vállas volt.
[2] Számos ország nemcsak egy, hanem két vállalást is tett az NDC-ben. A feltételes vállalások – melyek ambiciózusabb célt határoznak meg – két csoportra oszthatók: az általában alacsonyabb bevételű országok akkor valósítják meg azt, ha külső segítséget kapnak; a másik csoportban pedig az ország éghajlat-politikáját bizonyos országok éghajlati politikájához kötik.
[3] Ha a kibocsátások és elnyelések összeségében kiegyenlítik egymást, akkor beszélünk nettó nulla kibocsátásról.
