A fenntartható fejlődés legközkedveltebb definíciója az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága (Gro Harlem Brundtland, norvég miniszterelnöknő vezetésével) 1987-ben ,,Közös jövőnk’’ címmel kiadott jelentésében jelent meg. Ez a gazdasági növekedés olyan új korszakának lehetőségét vázolta fel, amely a fenntartható fejlődés globális megvalósítására épít, megőrzi a természeti erőforrásokat, s amely megoldás lehetne a fejlődő országok nagy részében elhatalmasodó szegénység leküzdésére is. A jelentés szerinti definíció: „a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket”.
A legegyszerűbb definíció szerint a fenntartható fejlődés a gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi érdekek harmonizációja.
A definíció egyszerűnek tűnik, a hétköznapi élet mégsem ezt mutatja. Már a meghatározás gyakorlatba ültetése gondot okoz sok embernek. Hogyan lehet a három, úgy mint gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi érdekeket harmonizálni? Hát, valóban esetenként fel kell tenni a kérdést, hogy vajon ez most a legjobb döntésem-e mindhárom aspektus szerint. Ez ugyebár nem jelenti azt, hogy mérges zöldnek kell lennem, de azt sem, hogy irgalmas szamaritánusnak. És tutira nem jelenti azt sem, hogy pénzéhes, véresszájú üzletembert kell játszanom. (Ezt így most igen egyszerűre fordítottam).
A következő kérdés, hogy kinek a felelőssége a fenti definíciót a gyakorlatba ültetni. A nemzetközi szervezetké (ENSz, WTO, stb)? A kormányzati szerveké? Az államé? A vállalatoké? A társadalmi szervezeté? Az egyéneké? Rossz hírem van: ha ezt tényleg meg akarják valósítani – és tényleg feltétele annak, hogy az unokáink is ugyanilyen körülmények között élhessenek (esetleg még mi is megérhessük az öregkort) – akkor ez mindannyiunk felelőssége. /Érzem én, hogy itt bukik meg a blog olvasottsága :) / És innentől kezdve nehezedik a súly, és próbáljuk magunkat kivonni az egészből: „Az én cégemet ez nem érinti”, „Én egyedül úgysem oldom meg a problémát”, „Ez kicsi ország ahhoz…”, ” Az államháztartás nem engedi”, „Mi megpróbáltuk, de a többiek..”, „Ennek a piacnak ez nem fontos”, „Már így is túl jók vagyunk”, és „Egyébként is olyan nincs, hogy az élet megszűnne! Majd csak lesz valahogy! Ez is megoldódik addigra!”.
Na, ja. Senki sem érintett. Csak az afrikaiak, a kínaiak, a szegények, az a pár faj, az a pár élőhely, és még sorohatnám. Nem én vagyok a megoldás kulcsa, és én sem teszek annyit, amennyit szeretnék. De napról napra szembesülni ezekkel… hát, nem túl lélekemelő.
Viszont ez egy blog, és nem akarok senkit letörni, ezért inkább mutatok valamit. Most ezt (ma találtam!), hogy legyen itt egy kis lélekemelő dolog is. Hangot fel, és play! http://www.digital-landscape.com/simpleminds/dolphins.htm
