Ma már 128 ország és az 500 legnagyobb árbevételű vállalat 40%-a tűzte ki célul az üvegházhatású gázok nettó nulla kibocsátásának elérését, és a globális emisszió 88%-a tartozik a karbonmentesítési kötelezettségvállalás hatálya alá. A nettó nulla elérése (jellemzően 2050-re) ma már az éghajlatpolitikai fellépés meghatározó szervező elve. Míg néhány karbonsemlegességi kitűzés nemzeti vagy állami szintű szabályozásban rögzített, a legtöbb ilyen cél a magánszektorban születik, ahol az intézkedések továbbra is önkéntes alapúak. Miközben az ellentételezések iránti potenciális kereslet drámaian megváltozott, az az elképzelés, hogy ez megváltoztatja majd a tőkeáramlásokat, továbbra is illúzió marad. Ezt tetézi, hogy a meglévő önkéntes karbon piacokat is éles kritika érte, amikor nyilvánosságra került, hogy a rajtuk bonyolított termékek túlnyomó többsége nem vonja ki ténylegesen az üvegházhatású gázokat a légkörből.
Erre kínál alternatívát a karbon számvitel (carbon accounting), ami a pénzügyi számvitelhez hasonlít, de a költségek áthárítása helyett az ellátási lánc minden egyes terméke vagy szolgáltatása a szén-dioxid-kibocsátást hárítja az eladóról a vevőre a termelési láncban. A Harvard és Oxford karai már javasoltak egy ilyen rendszert, az úgynevezett e(misszió)-kötelezettségi számvitel rendszerét (e-liability accounting). Ha a kibocsátási áramlásokat pontosan elszámolják és kötelezettségként értelmezik, a cégek megkezdhetik a kibocsátási felelősség menedzsment (Emissions Liability Management, ELM) folyamatát.
Az ELM arra kényszeríti a kibocsátókat, hogy internalizálják a bolygó felmelegedésével járó (lényegében állandó) felelősség költségeit. Az ELM bevezetésével a befektetők, a vállalatok és a szabályozó hatóságok rendelkeznek majd a szükséges eszközökkel és ösztönzőkkel ahhoz, hogy növeljék a működési és ellátási láncban történő kibocsátáscsökkentési beruházásokat, növeljék a (természet- és technológiai alapú) légkörből történő szén-dioxid kivonó megoldások iránti keresletet, és ellenőrizhető karbonsemlegességre vonatkozó állításokról tájékoztassanak. Az ELM keretében az olyan tevékenységek, mint a metánmegkötés és az okos, klíma szempontokat figyelembe vevő gazdálkodási módok egyszerűen csökkentik az áruk és szolgáltatások vevőire áthárított e-kötelezettségeket. A cégek ezáltal olyan beruházásokat tőkésíthetnek, amelyek az ellátási lánc kibocsátását alacsonyabb e-kötelezettségek formájában csökkentik.
Az ELM-re nagy szükség van azért is, hogy a vállalati és befektetői nettó nullás célkitűzések hitelességét igazolni lehessen. Ezzel a módszerrel közvetlenül büntethetnék a cégeket a mérlegükben szereplő kibocsátások pénzügyi kockázati mutatói alapján, ahelyett, hogy bonyolult és zavaros ítéleteket hoznának a különböző hitelfelvevők fenntarthatósági teljesítményéről.
A jelenleg legelterjedtebb ÜHG szabványokban a teljes karbonlábnyom meghatározásának legnehezebben megadható része pont az értéklánchoz kötődik, és az ELM széleskörű alkalmazása hozná el azt, hogy minden vállalat pontosabban jelentsen. Másfelől egy termék/szolgáltatás végfelhasználója végre képet kaphatna az ő saját környezeti/ÜHG lábnyomáról. Az egyértelmű előnyök ellenére azonban ez a rendszer sem kezel minden kihívást. A vállalatok által közzétett adatok minőségét, a tevékenységek kibocsátási lábnyomát nehéz mérni és ellenőrizni. Bár az ELM sem tudná megoldani teljes egészében ezt a problémát, de biztosítja az eszközöket és az ösztönzőket az adatminőség javításának ösztönzésére.
Az ELM megvalósítása folyamatos kísérletezést, innovációt és kompromisszumokat igényel. Ha a politikai döntéshozók és a vezető cégek lefektetik az alapokat, a pénzügyi cégek felgyorsítják a légköri szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének folyamatát, ami végső soron hozzájárul majd a gazdaság átalakításához.
