A 2015-ben létrejött Párizsi Megállapodást igazi dinamikus szabályozásnak tekinthetjük, amire korábban nem volt példa a környezetünk megóvása érdekében folytatott küzdelemben. A beiktatott racsni mechanizmus – mindig szorít egyet a vállalásokon, hogy a végső célt el lehessen érni – látszólag jó megoldás, de kérdés az, hogy az ENSZ által frissen közzétett anyag, mely a racsni mechanizmust támogatná, kellően szigorúan fogalmaz-e és lesz-e ebből valós eredmény.
Azzal talán mindenki tisztában van, hogy a Párizsi Megállapodás ideje a „nemzeti ígérgetések” kora volt, a megfoghatatlan távoli jövőre bártan érkeztek a nettó nulla kibocsátás vállalásokat tartalmazó nemzeti hozzájárulásokról szóló dokumentumok (NDC – National Determined Contribution). Eltelt azóta lassan 8 év, de a megvalósításból – időnként a vállalás megtartásából – vajmi keveset látunk, miközben az éghajlat egyre jobban megmutatja a szélsőségekkel teli új arcát, és a 1,5°C-os határt már korántsem a távoli misztikus jövőben fogjuk elérni a mérések szerint. A kibocsátások mérséklődése maximum a gazdasági válságokat követik le, de egyelőre tartós csökkenést nem tudunk felmutatni. A melegedés pedig addig fog folytatódni tovább, amíg nem tudunk nulla kibocsátást elérni vagy a légkörből a kibocsátásoknál nagyobb mértékben az üvegházhatású gázokat kivonni.
Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény Tudományos és Műszaki Tanácsadó Albizottsága (SBSTA) összeállított egy anyagot, amely nemrégen látott napvilágot. A szokásos nagyon pozitív hangvétellel indít a szöveg a helyzetértékelés terén, amelyben első helyen kiemeli, hogy a Párizsi Megállapodás közel egyetemes fellépést váltott ki: célok lettek kitűzve, jelezve a világnak, hogy az éghajlati válságra való reagálás sürgős cselekvést igényel. Ugyan ez a cselekvés még csak folyamatban van, minden téren sokkal nagyobb erőfeszítések kellenek.
2010-ben, a Cancuni Megállapodáskor még 3,7-4,8°C-os melegedést prognosztizáltak 2100-ra mint legvalószínűbb forgatókönyv, ha mindenki betartja ígéreteit. Valóban szignifikáns a Párizs utáni előrehaladás, hiszen a 2015-ös első vállalások 3,0-3,2°C-os értékeiről a legutóbbi COP után elérkeztünk a 2,4-2,6°C-os globális hőmérsékletemelkedésig, amiből akár 1,7°C-2,1°C is lehetne, ha a nettó nulla kibocsátású ígéretek maradéktalanul teljesülnének.
Mindez nagyon kecsegtetően hangzik, bár a Megállapodás célját, a 1,5°C-os határt még így sem közelíti meg, de legalább az ígérgetések terén elég jól állunk. Itt még az olvasó hátradőlhet, miszerint megmentettük a világot.
A következő fő megállapításnál azonban gyanút foghatunk, hogy még sincs minden rendben, mert a megvalósítás elég távol áll az ígéretektől. Itt ugyanis felszólítja a cselekvésre nemcsak a kormányzatokat, hanem a társadalom összes szereplőjét is (civil szervezetek, gazdasági társaságok, városok). A korábbiakban nem tapasztalt módon megjelenik benne az egyén cselekvésének fontossága is, sőt egyfajta alulról jövő kezdeményezést sürget – mintha látszana, hogy a Megállapodás aláíróiban nem bízna a szervezet.
A hatások mérsékléséről szóló részben végül kibújik a szög a zsákból, amit az alábbi ábra jól szemléltet: a Megállapodás első 15 évében nem megyünk semmire, majd a következő 20 évben várjuk a csodát és minden kibocsátást lenullázunk? Sorra ugyanazokat a szükséges lépéseket mantrázza az anyag, melyeket már unalomig ismételtek: megújulók gyors elterjesztése, épületek és közlekedés energiafelhasználásnak csökkentése, folyamatemissziók mérséklése, az erdőírtás megszűntetése, stb., mindez természetesen egy igazságos átmenet keretében.
Az elemzés több helyen emlékezik meg a teljes rendszer átalakításáról, de sehol nem meri kimondani, hogy a jelenlegi folytonos gazdasági növekedés pont az, amit át kellene alakítani.
Marad tehát, ahogy azt bölcsen be is mutatja az anyag, az alkalmazkodás és a kockázatok kezelése. A tervezéshez viszont elengedhetetlen a klíma várható jövőbeli alakulásáról szerzett információ. Ezen a ponton viszont a kör bezárul, hiszen nagyon nem mindegy, hogy milyen jövőbeli szcenárió alapján felvázolt éghajlathoz próbálunk alkalmazkodni.
A helyzetértékelés záró részében van egy nagyon fontos megállapítás, amit a szerzők alaposan elbújtattak: a tudományos közösség tisztán állítja, hogy egyre jobban szorul a hurok, azaz nagyon fogy az idő, hogy érdemben cselekedni tudjunk. A cselekvés mezejére kellene lépni, mert az ígéretekkel jól állunk, de az idővel nem. Vajon az ezt tárgyaló COP-on lesz ennek bármi hatása a Részes Felekre? Felébrednek majd, ha egyáltalán elolvassák a küldöttek ezt a bekezdést?
Szóval, kongatják a vészharangot, de csak finoman, olyan ENSZ-es módon…
