Óriási várakozás előzte meg az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye keretében megrendezett Részes Felek 28. konferenciáját, a COP28-at. Nem véletlenül, hiszen a rendezvény elnöke mindig az adott országot képviselő magas rangú kormánytisztviselő szokott lenni. Idén azonban nem kevés kritikát kapott az a tény, hogy az Egyesült Arab Emírségek kicsit sem palástolva szándékát, egy olajipari cégben is vezető pozíciót betöltő befolyásos üzletembert és politikust jelölt ki erre a feladatra. Bár az esemény előtt még úgy tűnt Kína és az Egyesült Államok lesz a reflektorfényben, végül a történet máshogy alakult.
Nemsokkal a konferencia kezdete előtt számolt be a BBC arról, hogy értésüléseik szerint az Egyesült Arab Emírségek azt tervezte, hogy az ENSZ klímatárgyalások házigazdájaként – kihasználva az alkalmat – 15 országgal akart fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos megállapodásokat kötni. Az Egyesült Arab Emírségek csapata nem tagadta, hogy a COP28 találkozókat üzleti megbeszélésekre tervezte felhasználni, és azt mondták, hogy „a magánbeszélgetések magánjellegűek”.
A botrányos kezdetnek annyi előnye biztosan volt, hogy a sajtó figyelmét kellően ráirányítsa a klímatárgyalásokra és két hétig mindenki az éghajlatváltozásról beszélt. Volt is mire figyelni, hiszen a tervezett közel 100 napirend pontban olyan fontos kérdésekről egyeztettek, mint az első globális helyzetértékelés (Global Stocktake), a karbonpiac szabályozása vagy az élelmiszerbiztonság, az alkalmazkodás, no meg a különböző pénzügyi alapok felállítása.
A Párizsi Megállapodás racsni mechanizmusa úgy működik, hogy a helyzetértékelésben levont következtetéseket a Részes Feleknek a kötelezően megújítandó nemzeti vállalásoknál figyelembe kell venni. Természetesen a helyzetértékelés anyaga már a COP28 előtt megszületett, hiszen több ezer oldalnyi jelentést kellett szintetizálni. Az anyag világosan fogalmazott: a nemzeti vállalások nem elegendőek és ami még nagyobb gond, hiányoznak mögüle a cselekedetek. 50%-os valószínűséggel a jelenlegi vállalások annyi üvegházhatású gázt (ÜHG) engednének a légkörbe 2020-2030 között, hogy még 2 évnyi kibocsátást engedhetnénk meg magunknak és utána semmit, ha nem akarjuk végérvényesen átlépni a 1,5°C-os globális hőmérséklet-emelkedési küszöböt. Itt már régen nem a távoli jövőről, 2050-ről beszélünk, hanem ez a jelen kihívása: minden egyes megspórolt gramm ÜHG-vel időt nyerhetünk a teljes dekarbonizáció megvalósításához.
A kérdés tehát az volt, hogy az előkészített anyag megállapításai alapján mi kerül majd bele a tárgyalásokon elfogadott dokumentumba. Nagyon kevés klímatárgyalás fejeződött eddig be időben, a tervezett keretek között – egyik kivétel volt a magyar elnökséggel megrendezett milánói COP -, bár a COP28 is sokat javított az elmúlt évek statisztikáin, de milyen áron? Két nappal december 12. előtt még hajmeresztő szövegezést lehetett olvasni a kiszivárgott helyzetértékelési anyagban: az olaj lobbi a jelenlegi állapot fenntartását célozta meg, így a tárgyalási szövegben a javasolt lépéseket ki akarták húzatni, sőt a 1,5°C-os cél sem jelent meg sehol. December 13-án, egy nappal a hivatalos időszak vége után azonban megszületett a végleges, minden tárgyaló fél által jóváhagyott, de nagyon felpuhított elvárásokat tartalmazó döntés.
Mik is lettek volna az elvárások? Elsődlegesen az, hogy még jóval 2030 előtt érjük el a kibocsátások tetőzését. Hogy ezt el is lehessen érni, a fosszilis tüzelőanyagok mielőbbi végleges kivezetésének megkövetelésére lett volna szükség. A döntés azonban – miután elismerte a nemzeti erőfeszítéseket, miszerint már nem 4°C, hanem csak valamivel 2°C-felé tartunk – csak félve írja le, hogy szükség lenne a kibocsátások trendjét megfordítani, majd gyorsan hozzá is teszi, hogy persze tudjuk, hogy ezt nem minden ország tudja megtenni ilyen rövid idő alatt, és hát ugye mindenki a képességei szerint kell, hogy igyekezzen. A fosszilis tüzelőanyagok teljes kivezetéséről szó sincs, csak a korszerűtlen technológiák, kiemelten a hagyományos, elavult széntüzelés lecsökkentése (nem kivonása!). Már-már költői megfogalmazással tartja életben továbbra is a fosszilis alapú energiarendszerek működését az átmenet alatt, vigyázva, hogy az „eltávolodás tőle” igazságos és méltányos legyen – a tudomány szem előtt tartásával. (Az nem derül ki, hogy vajon milyen tudományra céloz a szöveg.) Minthogy a nemzeti vállalásokban amúgy is a legnagyobb szereplő az energiahatékonyság és a megújuló energiák használata volt, ez a rész nem sérült, tehát előbbit 2030-ig megduplázni, utóbbit pedig megtriplázni kellene.
A tárgyalások legsikeresebb pontja a károk és veszteségek kezelésére felállított alapról szóló döntések voltak: létrejött egy újabb zseb, ahová bekerültek újabb ígéretek, aminek remélhetőleg valós pénzügyi háttere is meglesz.
A gyors befejezésnek a legnagyobb vesztese a karbonpiac volt, ott két fontos témát is elhalasztottak a következő COP ülésre: a Megállapodás 6.2 cikke szerinti kétoldalú kereskedelmet és 6.4 szerinti karbonpiacot. 2015 óta nem sikerül megalkotni a részleteket, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv alatti kereskedést hogyan folytassák majd 2020 után. Ez pedig kihat az egyre bővülő önkéntes karbonpiacra is, ahol akár egyéni vagy vállalati szinten is vásárolhatnánk kibocsátáscsökkentési egységeket. Persze érthető is ez a tehetetlenség, hiszen a korábbi rendszert alaposan megbonyolítja az, hogy a Párizsi Megállapodással már a fejlődő országok is beléptek a saját csökkentési vállalásaikkal, ráadásul nincsenek az egyes országokra meghatározott kibocsátási mennyiségek, mint korábban voltak, így mind nyilvántartási, mind pénzügyi szempontból rendkívül komplex feladattal állunk szemben.
Hogy miért is gondolom, hogy az a pohár mégis csak félig üres? A COP28 záróbeszédében Simon Stiell, az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó ügyvezető titkára sajnálkozott, hogy nem érkezett egyértelmű jelzés a fosszilis tüzelőanyagok korszakának lezárására, és kijelentette, hogy bár Dubajban nem sikerült teljes fordulatot elérni, az eredmény „a vég kezdetét” jelenti a fosszilis tüzelőanyagok számára. Hangsúlyozta, hogy a COP28 keretében most létrejött kezdeményezések (pl. veszteség- és káralap) mentőövként, nem pedig célként szolgálnak, és felszólította a kormányokat és a vállalkozásokat, hogy a vállalásokat haladéktalanul váltsák át kézzelfogható tettekre.
Jó lenne végre a tetteket is látni, nem csak az ígéreteket!
Korábbi cikkeinket a COP28 kapcsán itt listázzuk.
